A Diánát karjánál vonszoló Tarasz egyszer csak zihálva megállt, vele együtt a többiek is. Diána akkor vette csak észre, hogy ismerős helyen vannak: a sportintézmény előtt álltak, ahová naponta jártak edzeni. Az épület zárva volt, Tarasz dörömbölésére az öreg Petyka bácsi, az éjjeli portás nyitott ajtót. Petyka bácsi a második világháború idején partizán volt, szerette a küzdősportokat űző fiatalokat, Diána barátai pedig tisztelték őt. Tudták, hogy megbízhatnak az öreg veteránban.
A szuterénben lévő tornateremben fáradtan rogytak le az egyik tatamira. Lassacskán gyülekezni kezdtek a harcművészek a teremben, Taraszék ugyanis időközben mobilon riasztottak mindenkit, akit csak elértek.
Ez a terem nem pusztán egy volt a sok közül, ez különleges volt: a szovjet idők óta a harcosok titkos helye volt, a legkülönfélébb harcművészek gyakoroltak itt már akkor, amikor még tiltottak voltak a harcművészetek. A terem jelképe volt a harcosok összetartásának. Diána egy ismerőse révén került ide, mert szabad idejében tökéletesíteni akarta otthon szerzett kungfu tudását. Csaknem három éve járt rendszeresen az edzésekre, s a teremben sok mindenkivel barátságot kötött. Vitalijt is itt ismerte meg.
Éjfél felé járt, s úgy tűnt, már mindenki eljött, akire vártak.
- Diána, ígérem neked, hogy tisztességgel meggyászoljuk Vitalijt, amint eljön az ideje, de most cselekednünk kell, úgy hogy szedd össze magad! - próbálta felrázni a még mindig kábult lányt Tarasz - Sokan azok közül, akik itt vannak, szeretnek, tisztelnek téged, hallgatnak rád. Vezetőkre van szükségük, és tartok tőle, hogy én egyedül Vitalijt nem pótolhatom.
- Látta valaki a híreket? Mi történt a világ más pontjain? - kérdezte váratlanul az összegyűltekhez fordulva Diána. Hirtelen csönd lett.
- Nagyjából ugyanaz, ami nálunk - válaszolta váratlanul egy magas, szőke, húszas éveiben járó fiatalember, akit Diána csak arcról ismert - Minden nagyvárosban szétzavarták a nagygyűléseket, a grúz és az orosz tüntetők viszont felkészültebbek voltak, mint mi. Náluk voltak fegyverek, visszalőttek, talán sikerült eltalálniuk egy-két idegen repülőt is. Nálatok, Diána, Budapesten, szintén próbáltak ellenállni, de csak baseball ütőkkel és molotov-koktélokkal támadtak vissza. Az egyik nyugati tévén hallottam, hogy a sérültek és a halottak felszívódtak, sem a kórházakban, sem a halottas házakban nem találják őket.
- Nyilván el akarják titkolni az áldozatok számát - vetette közbe Diána - Az eltűntek hányan vannak?
- Nagyon sokan. Városonként több tízezren.
- Figyeljetek most rám! Világossá vált, hogy a titánok, de még az országaink vezetői sem hajlandók a követeléseinket teljesíteni, ezért harcolnunk kell. Vitalijt sokan jól ismertétek. Tudjátok, hogy nem ütött soha, ha nem volt feltétlenül szükséges. Utolsó szavával arra kért bennünket, hogy harcoljunk, hát harcolnunk kell! A harcművészek dolga megvédeni a becsületet, a jogot, az igazságot és a szabadságot. Itt az ideje, hogy tegyük a dolgunkat! Hallgassatok Taraszra, mert neki és pártársainak több a tapasztalata abban, hogyan kell megszervezni az ellenállást. Én mostantól nem vagyok újságíró, nem vagyok tudósító! Csatlakozom az ellenálláshoz, fegyvert fogok, és meghalok, ha kell, mert elvettek tőlem mindent, amiért érdemes volt élnem. Az, aki úgy érez, mint én, maradjon, az pedig, akinek még maradt vesztenivalója, menjen el most, hogy később ne legyen baja abból, hogy itt volt, mert mi most fegyveres ellenállást kezdünk, ölünk, és meghalunk, ha kell!
Diána elhallgatott. A teremből senki nem ment el.
- Három csoportot alakítunk - szólalt meg Tarasz - A radikális vezetők, nyolcan és te, Diána leszünk az operatív testület. A nagyszüleimtől örököltem egy parasztházat Kijevtől 40 kilométerre egy eldugott kis faluban, ott húzzuk meg magunkat. Haza nem mehetünk, mert azonnal letartóztatnak bennünket. A többiek, akik részt vettek a nagygyűlésen, szintén veszélyben vannak, ők a hegyekbe utaznak, van ott a szervezetnek egy régi titkos kiképzőtábora, a hatóságok nem tudnak róla, úgyhogy az is biztonságos. Kellenek viszont olyan emberek, akik nem voltak kinn a tüntetésen, ezért nem gyanúsak. Ők maradnak Kijevben, eljárnak ide, az edzésekre a szokott időben, szóval, élik az életüket, mint eddig. Az ő feladatuk a hírszerzés lesz, a termünk pedig az információs központ. Az edzések alatt könnyen továbbíthatjátok egymás között az üzeneteket. Minden csoport választ futárokat, akik a kapcsolatot tartják majd a különböző egységekkel. A hírszerzők vegyék fel a kapcsolatot az orosz és a grúz sejtekkel, itt, Ukrajnában keressétek meg a kiugrott katonatiszteket és nemzetbiztonságiakat, ők is a segítségünkre lehetnek. Az első feladat kideríteni, hol vannak a titánok földi bázisai, ezek ellen indítunk támadásokat, szabotázsokat, mert meg kell akadályoznunk, hogy lejussanak a Földre.
- Miből gondolod, hogy vannak földi bázisaik? - vetette közbe Diána.
- Azért, mert a harci gépeik nagyon hamar beavatkoztak az oszlatásba, amit csak kétféleképpen tehettek meg: vagy már eleve a Földön állomásoztak, vagy valamiféle transzport technológiával kerültek ide, ahhoz pedig kell, hogy legyen valami berendezés a bolygónkon. Fizikus vagyok, nekem elhiheted, hogy másképp nem érhettek ide percek alatt az űrállomásukról. Ha pedig azt feltételezzük, hogy a végcélnál nem kell lennie semmilyen eszköznek a materializálódáshoz, akkor is mindenképpen konkrét és nagyon pontos koordinátákra van szükségük egy elég nagy, üres területen, különben akár egy épület falában is kiköthetnek. Szóval, a legsebezhetőbbek a repülőgépeik ott és abban a pillanatban, amikor materializálódnak, ezt kell megtalálnunk. Nos, mindenki tudja a feladatát, azonnal indulnunk kell! Senkinek ne szóljatok arról, hogy elutaztok, jobb, ha eltűntnek hisznek benneteket!
Nyolc nap múlva futár érkezett a faluba.
- Van egy jó és egy rossz hírem - kezdte - A kapcsolataink felfedeztek több idegen objektumot is, valamennyi viszonylag közel van a fővárosokhoz. A rossz hír, hogy az ukrajnai Csernobilnál van az erdőben, szóval, nem lehet csak úgy felrobbantani, mert a detonáció kárt tehet a sérült atomreaktorra épített betonszarkofágban, ami súlyos nukleáris katasztrófát okozhat, ráadásul a sugárzás miatt maximum két óránk van az akció végrehajtására, mert védőruha nélkül kell odamennünk.
- Hogyan őrzik az objektumot? - kérdezte Tarasz félbeszakítva a hírnököt.
- Nincsenek őrök, az objektumot valamiféle erőtér védi. Az oroszok már dolgoznak a hatástalanításán, ha eredményre jutnak, azonnal továbbítják nekünk.
- Eszerint, ha bejutunk, több kisebb robbantással kell működésképtelenné tenni az objektumot. Ehhez nagyon precíz számítások kellenek. Hoztál adatokat az objektumról?
- Minden itt van, amit eddig tudunk róla - nyújtott át egy lemezt Tarasznak a futár.
Három héttel később Diána ötödmagával Csernobil felé tartott egy dzsipen. Önként jelentkezett a feladatra, elég jól bírta a hosszútávfutást, erre pedig szükség volt, mert az út egy részét az erdőben gyalog kellett megtenniük, méghozzá a radioaktivitás miatt igen gyorsan. A dzsipet az erdő szélén faágak alá rejtették, és futva nekivágtak az útnak. Az objektumról azt tudták, hogy egy hangárszerű építmény, és valóban, ahogy Tarasz sejtette, transzport technológiával azon keresztül érkeznek a titán harci gépek a Földre. A titánok rögtön a megérkezésükkor hordozórakétákkal küldték a Földre a hangárokat, amelyek automatikusan landoltak a beprogramozott koordinátákon.
- Tiszta! Gyerünk! - adta ki a parancsot az egység vezetője a hangár bejáratánál, miután az orosz tudósoktól kapott eszközzel hatástalanították az erőteret.
Az objektum kongott a csendtől. A csapat sietve nekilátott a betanult tervrajz alapján a robbanószerkezetek elhelyezéséhez. Már minden detonáló a helyén volt beélesítve, amikor váratlanul bekapcsolt az objektum.
- Fuvar érkezik. Kifelé! - üvöltötte a parancsnok. Még időben kijutottak, és a hangár oldalánál lévő bokrok közé vetették magukat.
- Meg kell várnunk, míg a transzport befejeződik, addig nem robbanthatunk a szarkofág miatt. Kiszámíthatatlan lenne a detonáció ereje - súgta a csoport robbantási szakértője.
- Ez most nem hiányzott. Szoros lesz a visszaút - morogta a parancsnok, s gondterhelten az órájára nézett - Másrészről viszont a belépő gépek aligha fognak tudni visszatérni az űrállomásra, később azokat is megsemmisíthetjük.
- Induljatok! A robbantás már úgyis az én dolgom - mondta a szakértő.
A parancsnok bólintott:
- A dzsipben várunk rád, amíg lehet. Ne maradj túl sokáig! Sok szerencsét!
Szótlanul ültek a járműben, míg a szakértőre vártak. A dzsipet átalakították, így ők jóval kisebb sugárzásnak voltak kitéve, de a szakértő túl sokáig elmaradt. Az egység parancsnoka szinte folyamatosan az óráját nézte. Végül csak feltűnt egy futva közeledő alak a fák között.
- Sikerült! - nyögte ki zihálva, de szélesen mosolyogva a szakértő - Egy tucat gép jött át...
- Túl sokáig maradtál! - vágott a szavába a parancsnok, miközben rátekerte a sugárvédő köpenyt, nehogy másokat is tovább fertőzzön.
- Irány a kórház, taposs bele! - mondta a sofőrhöz fordulva, majd hozzátette:
- Ránk is vár egy kíméletlen zuhanyzás.
Pár nappal később futár érkezett a faluba, meglehetősen zaklatott volt:
- A kiképzőtábort felfedezték, és lerohanták.
- Tarasz is ott volt. Tudsz róla valamit? - vágott a szavába Diána.
A futár megcsóválta a fejét:
- Senki sem élte túl.
