A nyelvtanfolyam után megmaradt alig több mint hatvan tudósító, már sokkal szabadabban mozoghatott az űrállomáson. Diána ki is használta a lehetőséget, Lor Drakun egyik soron következő sajtóértekezlete előtt ismét elszakadt a többi újságírótól, és elindult, hogy megkeresse a munkatábort, ahol halottnak hitt ellenállótársát, Taraszt megtalálta.
Erősen koncentrált, hogy visszaemlékezzen az odavezető útra. Nem jutott még messzire, amikor az egyik sarkon befordulva váratlanul Lor Drakunnal találta szembe magát. A titán vezér mellén összefont karral állt előtte jobb vállával lezserül a falnak támaszkodva, még a lábát is hanyagul keresztbe vetette. Mosoly bujkált a szája szegletében, egyértelmű volt, hogy Diánára várt.
- Már figyelmeztetnem kellett volna magát, hogy nem tanácsos vaktában kószálni egy ilyen hatalmas űrállomáson. Veszélyes lehet - mondta nyugodt hangon. Szemlátomást igen elégedett volt a hatással, amit váratlan megjelenésével Diánára gyakorolt, aki erre úgy lemerevedett, hogy még a lélegzete is bennakadt egy hosszú pillanatra.
- Tudom, hová igyekszik, és ha szólt volna, hogy szeretné meglátogatni az egyik volt ellenállótársát, engedélyeztem volna, sőt, még oda is kísértetem - folytatta Lor Drakun még mindig mosolyogva.
- Nem véletlenül futottunk itt össze, igaz?
- Persze, hogy nem. Az egész űrállomás be van kamerázva, de nyilván, ön nem ismerte fel a mi berendezéseinket. Értesítettek, hogy megint lelépett, én pedig egy rövidebb úton maga elé jöttem. No, jöjjön, a tájékoztatóm után meglátogathatja a barátját - biccentett a fejével a konferenciaterem irányába, és elindult. Diána szótlanul követte.
- Üdvözlök mindenkit! - kezdte Lor Drakun az újságírók elé állva. Ma egy bejelentésem van: megállapodtam a kormányaikkal, hogy az érkezésünk okozta természeti katasztrófáért kárpótlásul néhány technológiai téren szerzett ismeretünket megosztjuk az önök szakembereivel. Erről többet nem kívánok mondani, a megegyezés részletei bizalmasak. Elérkezettnek látom viszont az időt arra, hogy a Föld lakói jobban megismerjék a titánokat, ezért hajlandó vagyok válaszolni néhány kérdésükre arra vonatkozóan, ami a leginkább érdekli velünk, titánokkal kapcsolatban az embereket. Tessék, kérdezhetnek!
Több tucat kéz emelkedett a magasba, Diána még kivárt. Lor Drakun egy erősen kopaszodó, köpcös tudósítónak adta meg elsőként a kérdezés lehetőségét.
- Átlagosan mennyi a titánok intelligenciahányadosa?
„Ezt az alákérdezést!” - morogta maga elé Diána.
- Nemrég felkértünk néhány földi szakembert, hogy végezze el a maguk által IQ-tesztnek nevezett vizsgálatot egy véletlenszerűen kiválasztott, százfős titán csoporton. Az eredmény szerint a titánok átlagos IQ-ja 185. Azért vetettük alá magunkat önként ennek a vizsgálatnak, hogy meggyőzzünk minden kételkedőt a titánok magas intelligenciájáról.
- Hány titán van az űrállomáson?
- A legénység létszáma csaknem eléri a 165 ezret.
- Elég kevés ez ahhoz képest, hogy az űrállomás nagyobb a földi nagyvárosok zöménél. Körülbelül akkora, mint Tokió, ott viszont csaknem 13 millió ember él - vette közbe Jean.
- És mi a kérdése? - vágott közbe Lor Drakun.
- Hát az, hogy minek építettek ekkora űrállomást, 165 ezer katonának?
- Az űrállomás nem pusztán egy személyszállító eszköz. Többféle funkciója van, olyan dolgok, amelyekhez helyre van szükség.
- Például van rajta egy büntetőtelep - vetette közbe Diána - Miért?
- Igen, nemcsak a Földön, de az űrállomáson is létesítettünk munkatábort. Az itt élő elítéltek elsősorban az űrállomás működtetésében és karbantartásában vesznek részt.
- Vannak közöttük olyanok, akiket még az ellenállás idején ejtettek foglyul. Rájuk miért nem vonatkozott az amnesztia? Miért nem engedték szabadon őket?
- Azért, Diána, mert ők már fogságban voltak, az ítéletük pedig már addigra megszületett.
- De ettől még szabadon engedhették volna őket az amnesztia után…
- Már meghozott ítéletet nem változtatunk meg. Egyébként is, jó helyen vannak ott, ahol vannak, ők már nem okozhatnak gondot nekünk. Az amnesztiával a még aktív ellenállókat akartuk megadásra szorítani, és a maga példája is mutatja, hogy ez sikeres volt.
- Titán nők vannak az űrállomáson? - kérdezte egy lengyel újságírónő.
- Nem, csak férfiak. Ez egy hadihajó, és a mi fajunk női nem katonáskodnak.
- Hol van a titánok bolygója?
- Ezt egyelőre biztonsági okokból nem árulhatom el.
- Csak egy bolygójuk van, vagy több is?
- Ez sem nyilvános információ.
- Hogyan jöttek ide úgy, hogy a csillagászok nem észlelték a közeledésüket?
- Az űrutazáshoz olyan módszert használunk, amit a maguk tudósai még felfogni sem képesek.
- Hogyan lehetséges az, hogy földönkívüliek, de pont olyanok, mint mi emberek?
- Nem vagyunk pont olyanok, mint maguk. Intelligensebbek, és ettől felsőbbrendűek vagyunk. Egyébként mit várt: kis zöld emberkéket? No, de mára elég a kérdésekből, legközelebb folytatjuk. Diána, maga mehet a barátjához, egy emberem elkíséri.
A fogolytábort erőtér zárta el az állomás többi részétől. A Diánát kísérő titánnál volt egy távirányítóra emlékeztető eszköz, azzal kapcsolta le, hogy beléphessenek, majd rögtön újra aktiválta. A börtön egy óriási nagy terem volt, minden lépésük erősen visszhangzott. A foglyok látszólag szabadon mozogtak bent, rácsokat Diána sehol sem látott. A titán egy kis szoba elé vezette Diánát, ahol Tarasz várakozott egyedül. A helyiségben semmilyen bútor, még csak egy szék sem volt, a padlóra festett vörös csík viszont jelezte, hogy ajtó helyett erőtér zárja le. Ezt az erőteret a titán nem nyitotta ki, így csak beszélhettek, de nem érhettek egymáshoz. A titán kissé hátrébb húzódott, de nem túl messze, hogy jól szemmel tarthassa őket.
- Lor Drakun megengedte, hogy láthassalak - kezdte Diána kevert orosz és ukrán nyelven, hogy a titán a lehető legkevesebbet értse meg abból, amit beszélnek - Tudom, hogy több ellenálló is raboskodik itt, de nem akarnak benneteket szabadon engedni, így csak a szökés marad. Miben segíthetek?
- Egyelőre semmiben. A szökés most még lehetetlennek látszik.
- Kik vannak itt közülünk?
- Vagyunk néhányan az ukrán kiképzőtáborból.
- És Vitalij? Elképzelhető, hogy ő is életben van, és foglyul esett?
- Nem tudok róla, sajnos, semmi biztosat. Csak azt tudom, hogy a titánok senkit sem öltek meg. A lövedékeik csak tetszhalottakká tettek bennünket egy-két napra, aztán itt tértünk magunkhoz, a munkatáborban. A kérdés az, hogy Vitalijt kik lőtték le: ha a titánok, akkor még él, de ha a rohamrendőrök…
- Szóval, van esély arra, hogy még él?!
- Igen, de ne éld bele magad! Itt biztosan nincs. Van viszont egy nagyon fontos dolog, amit el kell mondanom neked. Diána, te valamiért különlegesnek számítasz, azt híresztelik, hogy a titán vezér nem véletlenül tüntet ki a figyelmével.
- Az az átkozott miniszoknya, amiben úgy megbámult, amikor először látott! Soha többé nem veszem fel!
- Jó lábaid vannak, de most nem erről van szó. Idebent azt beszélik, hogy valamiféle különleges képességed van, amiről még te magad sem tudsz. Állítólag kapcsolatba kerültél egy titánnal még jóval azelőtt, hogy a titán űrhajó ideért.
- Ez badarság! Soha azelőtt nem láttam titánt, esküszöm neked!
- Tudod, hogy fizikus vagyok, és a hagyományos tudományokban hiszek, de vannak még a fizikusok között is olyanok, akik e tudományok határait feszegetik. Egyes elméletek szerint az érzékelésnek nemcsak fizikai formái vannak, hanem testen kívüliek is.
- Valami traszcendentális dologra gondolsz?
- Olyasmire. Testen kívüli utazásra, kapcsolatfelvételre, effélékre. Azt rebesgetik rólad, hogy még évekkel ezelőtt így kommunikáltál egy titánnal.
- Lehetetlen, én nem emlékszem semmi ilyesmire!
- Próbálj meg visszaemlékezni! Valami miatt ez a titánoknak nagyon fontos, jó lenne rájönnünk, vajon miért? Úgy érzem, tartanak a képességedtől. Talán ez lesz a fegyverünk ellenük.
