Diánának első titán tudósítói munkája után igen kellemetlen beszélgetése volt főszerkesztőjével. A főnöke, Emil idegesen, vörös fejjel járkált az irodájában, nem ült le az asztala mögé, ahogy szokott, hanem jártában mondta a magáét:
- Minek kellett belenyúlnod abba a közleménybe?! Egyszer az életben leadhattad volna úgy, ahogy volt, de te megint nem bírtál magaddal, átszerkesztetted, sőt még meg is húztad!
- Azt csináltam, ami a dolgom: hírt egy közleményből. Valódi hírt, ha érted mire gondolok - vágott vissza némi gúnnyal Diána - Egyébként meg csak a fölösleges titán öntömjénezést húztam ki, mert abban nincs semmi hírérték. Minden ember tisztában van azzal, mennyire nagyra tartják magukat a titánok. Netán Lor Drakun panaszt tett emiatt nálad?
- Még nem, de ez efféle viselkedés megronthatja a kapcsolatot vele, és súlyos károkat okozol a magyar nemzeti hírügynökségnek. Biztos vagyok benne, hogy csak egy szimpla fordítást várt tőled, és nem kaptál engedélyt arra, hogy átírd az egészet!
- Ne túlozz, az egészet nem írtam át…
- Mindenestre most miattad arra kényszerülök, hogy írásban kérjek bocsánatot, és felajánljam a hír visszavonását és újraírását.
- Ez nagy hülyeség lenne. A hír már rég kiment, ne csinálj magadból bohócot!
- Diána, azt ajánlom, hogy vegyél vissza az arcodból! Vedd tudomásul, hogy semmi pénzért nem engedtelek volna vissza dolgozni ide, a hírügynökségbe, ha maga a titán vezér nem utasított volna erre. Amint kiesel a kegyeiből, úgy kirúglak innen, hogy a lábad sem éri a földet, megértetted?!
Az utolsó mondatát a főszerkesztő a fogai között sziszegve mondta. Diána értette, mi ment végbe Emilben: betegesen ragaszkodott a főszerkesztői székhez, amibe mellesleg nem a tehetségével és a szorgalmával került, s ezt ő maga is jól tudta, de sohasem vallotta volna be nemhogy másnak, de valójában még magának sem. Emil egy gátlástalan helyezkedő volt, bárkit kiszolgált, és bárkin képes volt átgázolni, csakhogy előrejusson a ranglétrán. Diánától pedig már korábban is tartott, mert tudta, hogy a lány tehetségesebb, képzettebb és okosabb nála, lenézi őt, és ezt még csak nem is leplezi. Most meg Diána a titán megbízatással olyan erős pozícióba került, hogy Emilnek nemcsak a főszerkesztői posztját, de még az állását is veszélyeztette. Egy minden téren kisebbségi komplexusokkal küzdő férfinek nincs is kínosabb egy ilyen nőt tudni a beosztottjának, pláne, miután semmi hatalma nem maradt fölötte.
Lor Drakun az űrállomáson ismét az irodájába kísértette Diánát:
- Egy igen meglepő levelet kaptam a főszerkesztőjétől, Diána. Az ön főnöke bocsánatot kér tőlem, de nem értem, miért.
- Szerinte megsértettem önt és a titán fajt azzal, hogy kissé átfogalmaztam az ön közleményét, parancsnok.
- Engem aztán nem sértett meg! Ha magában nem is, Diána, de a szaktudásában szászázalékig megbízom, különben nem választottam volna ki, de ezt már egyszer mondtam. Maga tudja, hogyan kell egy hírt tálalni az embereknek úgy, hogy odafigyeljenek rá, és megjegyezzék, nekem pedig csak ez számít, az nem, hogy ezt technikailag hogyan oldja meg. Sőt, kellemes meglepetésként ért, hogy a velem szemben táplált ellenszenve ellenére, vette a fáradtságot, és igyekezett a legjobb tudása szerint elvégezni a magára kiosztott feladatot. Hiszen hazaküldhetett volna egy egyszerű, hevenyészett fordítást is, mint a többiek, de nem, maga egy igazán ütős hírt gyártott a közleményemből. Azt hiszem, ezt maguk, újságírók így mondják. Megmagyarázná nekem, hogy miért ölt ennyi energiát egy ellenséges faj közölni valójának továbbításába?
- Megtisztelő az elismerése, Lor Drakun, számomra is meglepő, hogy ilyen pozitív a véleménye a munkámról. A magyarázat sokkal egyszerűbb, mint gondolja: az újságírást a hivatásomnak tekintem, és egyfajta büszkeségből nem adok ki a kezemből fércmunkát.
- Nos, ez dicséretes. El is hiszem magának, bár először valami hátsó szándékot gyanítottam…
- Mifélét?!
- Felejtse el, már nem érdekes! A főnöke pedig egy barom, jól mondom?
- Azt hiszem ez a jelző megfelelő rá.
- Ha ez az ember akadályozza önt a munkájában, kirúgatom.
- Erre semmi szükség, kérem, ne tegye!
- Ahogy gondolja, Diána. Egyébként nemcsak emiatt hívattam. Tudja, eddig nem volt alkalmam lázadóval csevegni, és bármilyen intelligensnek is tartom magam, be kell ismernem, hogy van egy-két dolog, amit nem értek az emberek viselkedésében. Azt remélem, hogy egy olyan kivételes nőtől, mint maga, választ kaphatok a kérdéseimre.
Diána zavartan hallgatott.
- Itt van például, a maga főnöke - folytatta Lor Drakun nem várva a válaszra - Egyesek, mint maga, kapásból visszautasították a velünk való együttműködést, mások, mint ez a főszerkesztő pedig enyhén szólva túllihegi a szolgálatkészséget. Egyik viselkedést sem vélem racionálisnak.
- Mi, emberek, nem mindig vagyunk racionálisak…
- De lenni-e kell erre észszerű magyarázatnak!
- A főnököm viselkedését meg tudom magyarázni. Ő egyszerűen fél. Aggódik az állásáért, a jólétéért, az életéért, ezért képes megalázkodni, sőt ha kell, bolondot is csinálni magából.
- Maga viszont nem.
- Én nem.
- Talán ön nem szeret élni? Netalán jól élni?
- De igen. A különbség köztem és a főnököm között az ár, amit ezért hajlandóak vagyunk megfizetni.
- Látja, ez az, amit nem értek. Kifejtené?
- Előbb engedje meg, hogy most válaszoljak arra, amit a korábbi beszélgetésünkkor a döntésről mondott nekem. Emlékszik? Azt mondta, hogy mindig van döntés. Én dönthettem a tudósítói munka elfogadása vagy a börtön között. Ám vannak az emberek között olyanok, akik a rossz és a még rosszabb közötti választást nem tartják igazi döntési lehetőségnek, és ilyen esetben mindkettőt elutasítják, vagyis nem hajlandók a kettő közül dönteni. Másrészről viszont ez is egyfajta döntés, mármint annak az elhatározása, hogy választunk a felajánlott lehetőségek közül, vagy sem. A titánok uralmát pedig éppen azért utasítottuk el, mert éppen úgy, mint maga nekem, nem ajánlottak fel igazi alternatívát, hanem ultimátumokat intéztek hozzánk, tehát elvették tőlünk a döntés jogát.
- Eszerint nem fajgyűlöletből lázadt fel ellenünk?
- Az idegengyűlölet nagyon is távol áll tőlem. Én azok közé tartoztam, akik úgy gondolták, hogy az emberiség nincs egyedül a világmindenségben, és reméltem, hogy megélhetem a nagy találkozást egy intelligens földönkívüli faj képviselőivel. Csakhogy azt reméltem, hogy ez a faj lesz annyira intelligens és civilizált, hogy egyenrangúként bánnak majd velünk, emberekkel.
- De hát ez nem lehetséges! Mivel mi fejlettebbek vagyunk, eleve nem kezelhetjük az embereket velünk egyenrangúként!
- Ami azt jelenti, hogy nem eléggé fejlettek ahhoz, hogy ezt megtegyék. Ehhez birtokában kellene lenniük a nagyvonalúság képességének, de ezt az önök faja irracionálisnak tartaná.
- Mit ért azalatt, hogy nagyvonalúság?
- Ez számomra azt jelenti, hogy az erősebb nem tapossa el a gyengébbet csak azért, mert könnyen megteheti. Vagyis, ha a titánok nagyvonalúak lettek volna, nem rohanják le a bolygónkat, és kényszerítenek bennünket arra, hogy úgy éljük, ahogy ők megengedik nekünk, hanem felajánlhatták volna, mondjuk, a segítségüket abban, hogy jobbá tegyék az életünket.
- És totális kudarcot vallottunk volna, legalábbis így vélem az alapján, amennyire az emberiséget megismertem. Diána, az emberek túlnyomó része évezredek óta hisz valamiféle felsőbbrendű lényben, amit Istennek nevez, és akihez azért könyörögnek, hogy oldja meg helyettük a problémáikat, tegye boldoggá az életüket. Az a tapasztalatom, hogy az emberek egyáltalán nem szeretnek dönteni, a sorsukat szívesebben adják egy felsőbbrendű hatalom kezébe. Mi, titánok pedig éppen ezt tesszük: levesszük a döntések felelősségét a vállukról. Most mondja, meg: nem én vagyok a maguk messiása, akit annyira vártak?!
- Sajnos, igazat kell adnom önnek abban, hogy az emberek többsége szereti másra hárítani a döntéseket, és mást okolni a problémáiért, könnyebb elfogadnia, hogy nem rajta múlik az élete, hanem azt valami más irányítja, de nem minden ember gondolkodik így, köztük én sem. Ateista vagyok, elsősorban azért, mert én akarom irányítani az életemet, és ha rosszul döntök, a hibákat is én akarom elkövetni. Mi, emberek, ezt nevezzük szabad akaratnak, ami igaz, talán tényleg ellentmond a vallásosságnak. Maguk, titánok pedig nem istenek, még akkor sem, ha fejlettebbek az emberiségnél. Parancsnok, azt hiszem, ha egy átlagember gondolkodásának megismerésére vágyik, akkor nem velem kellene ilyesmiről beszélgetnie…
- Én magát akarom megismerni, Diána.
