- Doki, ez nem fog menni - mondta Diána idegesen, miközben Kempelen professzor és asszisztense elektródákkal ragasztotta tele a testét a feje búbjától a bokájáig - Egyáltalán mik ezek a műszerek, és honnan vannak?
- A kórházból vettem kölcsön. Semmi extra, csak EKG-, és EGG-műszerek, mérik a pulzusodat, figyelik a szíved és az agyad működését, szóval, nincs mitől tartanod, a szomszéd szobából figyelünk, és ha bármi gond van, akkor magadhoz térítünk. Felkészültem mindenre, még adrenalininjekciót is bekészítettem, ha netán leállna a szíved.
- Ne ijesztgessen! Hogy lazítsak úgy, hogy maga közben szívleállásról beszél nekem! Egyébként is, az ilyesmi nem megy parancsszóra, egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy most képes vagyok megállni az asztrális síkon, annak meg aztán tényleg kicsi a valószínűsége, hogy ott pont a titánunkkal futok össze. Ez nem olyasmi, amit akarattal irányítani tudok.
- Azért próbáld meg, jó? Nyugi, itt leszünk mindössze egy szobával odébb, és ráérünk, nem sietünk sehová - azzal a professzor és az asszisztense magára hagyta Diánát, aki így, bedrótozva fekve egy idegen ágyban különösen kényelmetlenül érezte magát.
Lehunyta a szemét, és koncentrálni próbált, de cikáztak a gondolatai. Először az jutott az eszébe, hogy lázadó tinédzserkorában mennyire akart hinni valamiben, és tartozni valahová.
Komolyan fontolgatta, hogy megkeresztelkedik. Vett magának egy kereszt alakú medált, amivel nem kis megbotránkozást váltott ki az akkori rendszer miatt ateista környezetében. Templomba is elment, végigült nem egy fárasztóan unalmas misét, amiből nem túl sokat értett meg. Olvasgatta a Bibliát, beszélgetett hívő fiatalokkal, sőt, egyszer még egy katolikus papot is felkeresett. Válaszok helyett azonban csak egyre több megválaszolatlan kérdése lett. A kételyek pedig egyre szaporodtak benne, végül úgy döntött, hogy a kereszténységet nem neki találták ki. A szertartásokat értelmetleneknek találta, feszélyezték őt a közös imádkozások, nem értette, miért lenne ő bármi miatt is bűnös, nem akart bocsánatot kérni az Úrtól, és egyáltalán, nem akart ő semmit sem az Istentől. Csak szeretett volna jó ember lenni, de közben, ahogy egyre jobban megismerte hívő ismerőseit, rájött, mennyire képmutató is az ő világuk. Nem voltak ők semmivel sem jobbak más embereknél, de annak tartották magukat. Gőgösek voltak, lenéztek, leszóltak mindenkit, aki nem közéjük tartozott. Diána állandóan úgy érezte, hogy bűntudatot akarnak kelteni benne olyasmikért, amit ő egyáltalán nem tartott bűnnek, de mégis folyton szégyellnie kellett magát. Állandóan az volt az érzése, hogy a keresztények megvetik őt olyan dolgokért, amit maguknak és a közéjük tartozóknak simán megengednek. Az is zavarta Diánát, hogy a hívők nem kételkedtek soha, elfogadták azt, ami szerintük Isten akarata. Egy idő után, persze, Diána meg is kapta ezért tőlük nyíltan a magáét: egyszer még istenkáromlónak is nevezték, mert azt merészelte felvetni, hogy Isten Tízparancsolata betarthatatlan, ezért lesz előbb-utóbb minden ember bűnös. Ha az Isten tényleg jó lenne, és szeretné az embereket, akkor nem kényszerítené a híveit arra, hogy folyton a bocsánatáért könyörögjenek, és megalázkodjanak előtte, hanem hagyná őket nyugodtan élni.
Szakítva a keresztények társaságával Diána már a poklot sem tartotta annyira rémisztő helynek, sőt, inkább érdekesnek gondolta. Isten létezését még csak-csak elfogadta, de annak jóindulatában egyre inkább kételkedett, ezért nem akarta a sorsát rábízni. Éppen ezért száznyolcvan fokos fordulatot vett, és a lázadó angyal, a Sátán iránt kezdett érdeklődni. Szimpatikus volt neki a Sátánban az, hogy ellent mert mondani az Úrnak. Tetszettek neki azok a regények, amelyek pozitív színben tüntették fel a Sátánt. Idővel a mágia is érdekelni kezdte, az első, misztikus képességekről szóló könyvet épp Incétől kapta.
Most eszébe jutott a fiú, akit már olyan régen nem látott. Kertész Ince egy nagydumás hamiskártyás volt, aki ugyan ügyesen bánt a paklival, és jól értett ahhoz, hogyan altassa el az emberek éberségét, azért elég gyakran került bajba az illegális szerencsejáték, meg más dolgok miatt. Sok balekot szabadított meg jókora pénzektől, és akadt olyan, aki utóbb feljelentette. Ült is egyszer pár hónapot, de Diána nem tudta, pontosan miért is csukták le.
Ince apja jó ember volt, iratokat iktatott egy állami hivatalban, ám zsidó származása miatt nem számíthatott előléptetésre. Tudta, hogy nyugdíjáig aktákat fog rendezgetni. Noha vallását és a zsidó szokásokat nem is követte, gyakran bántak vele igazságtalanul a származása miatt, ezt pedig nagyon nehezen viselte. Ráadásul szerelemből egy félig roma nőt vett feleségül, amit pedig a családja nem nézett jó szemmel. Reménytelen élete miatt alkohollal vigasztalta magát, munkából hazafelé menet minden este betért az útba eső kocsmák egyikébe. Egyszer azonban, amikor kimondottan rosszkedve volt, egy részeg lezsidózta. Ettől az amúgy szelíd ember úgy bedühödött, hogy ököllel orrba vágta a részeget, aki székestől hanyatt esett, beütötte a fejét, és ott, helyben meghalt. Emberölésért hosszú évekre börtönbe zárták. Nagyon bántotta őt, hogy kioltotta egy ember életét, ezért arra kérte a feleségét, aki éppen várandós volt, hogy ha fiuk születik, adja neki az Ince nevet. Ez a ritka név ugyanis azt jelenti, hogy senkinek sem ártó, és remélte, hogy a fia ezzel a névvel nem ismétli meg az ő hibáját. Hát, tévedett. Bár tényleg fia született, és az Ince nevet kapta, de egyáltalán nem lett szelíd, senkinek sem ártó. Vad, kezelhetetlen kölyök volt. Kerülte az iskolát, mert bár eszes gyerek volt, nem érezte ott jól magát, mert az osztálytársai, meg a tanárok kinézték őt onnan apja sittes múltja, és szülei származása miatt. Idővel vezére lett egy utcai bandának, kártyáztak, lopott cuccokat, kábítószert árultak, sokszor verekedtek rivális bandákkal, meg akivel kellett. Egyszóval, Ince bűnözésből élt, amikor Diána megismerte.
Mint a fiatal lányok többsége, Diána is vonzódott a rossz fiúkhoz, tetszett neki Ince pimasz modora, vakmerősége, és az a lazaság, ahogyan egyik napról a másikra élt.
„Már megint máshol jár az eszem, pedig muszáj a titánra koncentrálnom!” - jutott az eszébe Diánának, hogy miért is fekszik most az ágyban. Sóhajtott egy nagyot, eddig húzta az időt, mert nem igazán akart semmilyen asztrális élményt újra átélni, de végül elszánta magát. Koncentrált, erősen, próbálta kitisztítani a fejéből a gondolatokat, mozdulatlanul feküdt a hátán, de nem történt semmi. Jó egy óra múlva elege lett az egészből. Felkelt, és átment a másik szobába.
- Mondtam, hogy nem fog menni - szólt a professzorhoz, miközben egyenként szedegette le magáról az elektródákat.
- Mi lenne, ha hipnotizálnálak?
- Azzal a múltba jutok, nem a jövőbe.
- Akkor csak egy valamit tehetsz: meg kell keresned azt a fiút! Talán ő tud segíteni.