Diána ahányszor csak felnézett az égre, előbb-utóbb mindig a Föld körül keringő hatalmas űrállomásra tévedt a tekintete. Két éve érkeztek a magukat titánoknak nevező idegenek, de a sokat tapasztalt újságírónő sehogy sem bírta megszokni, hogy azóta két Hold látható az égbolton: a régi jól ismert, és az az utálatos, narancsos vörös fényű gépmonstrum. 

Eddig csak lentről nézte a mesterséges égitestet, de most éppen oda tartott, igaz, nem önszántából.

Bár lelkében kényszeredetten készülődött a szokatlan útra, azért ott bujkált benne a kíváncsiság is: végre szemtől-szembe találkozhat a földlakókat leigázó titánok vezérével, aki személyesen tartja majd a sajtótájékoztatót.  

Az idegenek állítása szerint térmeghajlítással vagy mivel működő szállítószerkezet segítségével egy lélegzetvételnyi idő alatt az űrállomáson találta magát. Kissé megszédült, és amikor ismét körbenézett, nem volt egyedül: csaknem száz újságíró ácsorgott megilletődve, csendben, ami a sajtó képviselőinél elég szokatlan viselkedés. Diána sem akart most szóba elegyedni egyik kollégájával sem, inkább hátrébb húzódott, s amikor valamennyien elindultak a csoportot vezető titán után, ő igyekezett észrevétlenül hátramaradni. Hosszú, csendes, narancsos fényű félhomályban lebegő folyosókon haladtak végig. Diána egy kereszteződésnél szándékosan lemaradt a többiektől. A sarokról még utánuk nézett, hogy ellenőrizze, nem vették-e észre. Szerencséjére, mindenki magával volt elfoglalva, így fel sem tűnt nekik, hogy egy közülük elveszett.

„Körülnézek, a sajtótájékoztató várhat, legfeljebb kések egy kicsit”- mondta magában Diána fontosabb feladatára gondolva, és gyors léptekkel nekiindult az ismeretlen folyosónak. Fojtogató csend vette körül, és az a halovány narancs fény.

Már legalább tíz perce rótta a kihalt utakat az űrállomáson. A szíve egyre hevesebben vert, szinte már várta, hogy valamit vagy valakit megpillantson, olyan nyomasztó volt a folyosók egyhangúsága. Hallása az izgalomtól kiélesedett, s hirtelen ütemes koppanásokra lett figyelmes, mintha valami fémet ütögetnének valahol. A hang irányába indult, de ahogy az erősödött, már szinte mindenhonnan hallotta.

„Nyilván, a szellőzők továbbítják a zajokat, ezért hallom mindenhonnan. Visszhangzik is, így képtelenség megtalálni a forrását” - gondolta csalódottan Diána, azért továbbment. Újabb folyosók, sőt lépcsők, amelyek lefelé és felfelé is vezettek, liftek, és ismeretlen szállítószerkezetek, kész labirintusban járt. Kezdett elbizonytalanodni: talán korai volt ez a felfedezőút egy ekkora ismeretlen űrállomáson. Minden bizonnyal a sajtótájékoztatót végérvényesen lekéste, fogalma sincs, hol van, mennyi ideig tarthat, míg rátalálnak, szóval, szokása szerint megint jókora bajba keverte magát.      

Már több kilométert is megtehetett, amikor váratlanul beszédfoszlányokat vélt kihallani a zajokból. Határozottan emberi beszédet, bizonyos szavakat érteni is vélt. Felcsillant a remény, hogy nem hiába vállalkozott a veszélyes túrára. Minden emberi érzékét kitágítva igyekezett a hangok nyomába eredni. Kis idő elteltével meg is pillantotta a hatalmas termet, ahol sok-sok ember valamiféle fémek megmunkálásán dolgozott. Közelebb merészkedett, és egy ismerős arcot fedezett fel a tömegben.

- Tarasz! - kiáltott oda.

A Tarasz nevű férfi odafordult:

- Diána!

Miközben egymás felé szaladtak, Tarasz hirtelen megtorpant:

- Nehogy közelebb gyere! Itt egy erőtér van, olyan áramütést kapsz, hogy mázli, ha túléled! Állj meg ott, ahol vagy, innen is tudunk beszélni.

- Tarasz, amikor eltűntél, azt hittük meghaltál!

- Diána, te hogy kerültél ide? Te is fogoly vagy?

- Még nem tudom biztosan, ide tudósítónak küldtek…

- Diána, ha kijutsz innen, vidd el a hírt az ellenállásnak, hogy élünk, nem csak én, találkoztam itt több felkelővel is - hadarta Tarasz - létfontosságú, hogy tudjátok…

Váratlanul félbeszakította mondandóját, és eltűnt egy oldalfal mögött. Diána pedig ugyanabban a pillanatban egy súlyos kezet érzett hátulról a jobb vállán.

Lassan megfordult, egy tagbaszakadt titán állt mögötte. Persze, a titánok mind átlag két méter magasak és igen erős testalkatúak.

- Mi csinál itt? - kérdezte a titán gyenge angolsággal, majd azonnal megismételte a kérdést oroszul, még rosszabb kiejtéssel, és a nyelvtani szabályoknak fittyet hányva.

- Újságíró vagyok, a sajtótájékoztatóra jöttem, és eltévedtem - hadarta angolul Diána, nem várva meg, hogy a titán még egy földi nyelvet törjön kerékbe. 

- Jönni velem! - mondta a titán, és karon ragadva Diánát, gyors léptekkel vonszolta magával.

A megerőltető rohanás után belökte egy nagy terembe. Kollégái ott ültek sorokban, iskolapadra emlékeztető, egyszemélyes asztalok mögött. Elől, egy nagyobb asztalnál a titánok vezére állt. Alacsonyabb volt vagy tíz centivel a Diána mögött álló titánnál, de az ő fekete egyenes haja hihetetlenül hosszú volt. Lófarokban viselte, és a vége a csípője alá ért. Erős, férfias arcéle, és - mint minden titánnak - kidolgozott, tökéletes alakja volt, ami jól látszott a testére feszülő, fekete színű bőrszerű anyagból készült egyenruhában. Sötét szemei szikrákat vetettek, amikor Diánára nézett.     

- Eltévedt, kedvesem? - kérdezte hibátlan angolsággal, miközben alaposan szemügyre vette Diánát oda és vissza, tetőtől a talpáig. Egy pillanatra megakadt a szeme Diána miniszoknyája alól kilátszó lábain, amitől önkéntelenül kissé elmosolyodott, de hamar visszaállította rezzenéstelen arckifejezését, és válaszra váró tekintettel Diána szemébe nézett.    

- Igen, ez a pontos kifejezés. Nézelődtem, és közben szem elől vesztettem a csoportot - vetette oda hanyagul Diána.

- Úgy értettem, hogy itt egy sajtókonferencia zajlik - vágott közbe lekezelő hangon a titán vezér.

Valami kurtát mondott a saját nyelvén a Diánát kísérő titán, majd sarkon fordult, és kiment a teremből.

A titánok vezére az asztalán lévő számítógépre pillantott. Egy gombnyomás után ismét Diánára nézett:

- Hmm! Szóval, megkerült az elveszett bárány. No, üljön ide, a helyére, az első sorba, nehogy megint felszívódjon. Vegye fel a fülhallgatót, hogy végre mindenki a saját nyelvén beszélhessen! - mondta, fejével odabiccentve a fordítógép tartozékára. A többi újságírónak már lógott a drót a füléből. 

Diána közvetlenül egy régi, egyetemi barátja, Jean mellett kapott helyet.

- Lemaradtam valamiről? - kérdezte halkan, odahajolva.

- Csak a keresésedről. Szép antré volt, ha fel akartad hívni magadra a figyelmet, de most már kussoljunk, a titán elég ideges - súgta vissza Jean.

- Akkor kezdem - váltott komoly hanghordozással saját nyelvére a titán. A gép mindenkinek az anyanyelvére fordított, kis fáziskéséssel, monoton, akadozó géphangon, és egyáltalán nem választékos szókészlettel - A nevem Lor Drakun, én vagyok az űrállomás és a Földet meghódító titán flotta parancsnoka. Önök lesznek a tudósítóim, akik a személyesen tőlem kapott információk alapján első kézből tájékoztatják a Föld lakóit minden döntésemről, amiről tudniuk kell, beleértve az új jogszabályokat, rendeleteket és hasonlókat. Magukat személyesen választottam ki több ezer kollégájuk közül tisztán szakmai megfontolások alapján. A célom az volt, hogy olyan újságírókat válogassak össze, akik magas szinten ismerik, és gyakorolják a hírírást, elsősorban a politikait, ugyanis itteni munkájuk leginkább ehhez fog hasonlítani. Ezért nem véletlen, hogy valamennyien hírügynökségek, internetes sajtóügynökségek, lapok, illetve hírműsorok volt vagy jelenlegi munkatársai. Ezen kívül a kiválasztás fontos szempontja volt, hogy több idegen nyelvet beszéljenek. Ezzel kapcsolatban egyelőre elég annyit tudniuk, hogy a fordítógépes kommunikáció számomra meglehetősen körülményes, így nem felel meg az érdekeimnek, ezért a lehető legrövidebb idő alatt el kell sajátítaniuk a titánok nyelvét. Erre három hónapot kapnak. Ma, ha végeztek, hazamehetnek összeszedni személyes tárgyaikat, és holnaptól a nyelvtanfolyam idejére beköltöznek az űrállomásra. Szeretném hangsúlyozni, hogy ez egy kényelmes munka lesz, jó fizetéssel, úgyhogy igyekezzenek megfelelni! Maguk szerencsések a többi embertársukhoz képest. A mai munkájuk hírt írni az első közleményemből, a szöveg az asztali számítógépeik monitorán látható.

- Uram, ezek számomra ismeretlen betűk. A szöveg, ha jól sejtem, titánul van, azt pedig ugye, még nem beszéljük - vágott közbe Diána.

- Maga valóban éles elméjű! - válaszolta gúnyosan a titán vezér - A komputerekbe feltöltettem fordítóprogramot szótárral és nyelvtankönyvvel, szóval, vegye úgy, hogy ez az első nyelvleckéje! Azt ajánlom, hogy iparkodjon a fordítással, mert ha jól tudom, maguknál hírverseny van, és legközelebb szólítson Lor Drakunnak, ha nem esik nehezére, kedvesem!

- Maga pedig Diánának, ha nem esik nehezére!

- Ha kész a munkájával, jöjjön be az irodámba, Diána. Beszédem van magával - mondta Lor Drakun, majd távozott a teremből.