Diána kialvatlanul szürcsölte a kávéját másnap a szerkesztőség büféjében. Nem aludt túl jól azok után, amiket Gero Vrataltól hallott. Egész éjjel csak forgolódott az ágyában, nem tudta kiverni a gondolatot a fejéből, hogy inkább neki kellene munkatáborban lennie, nem annak a több tízezer ártatlannak, akiket a titánok fogva tartanak. Vitalijnak is miatta kellett meghalnia…

Nem volt nap, hogy ne gondolt volna a szerelmére, akit még meggyászolni se tudott tisztességesen. Mások előtt nem mutatta, de esténként, amikor egyedül volt, fájó szomorúság fogta el, olyan erős, hogy sírni sem tudott. Állandóan látta maga előtt azt a pillanatot, amikor Vitalij az emelvényen csendben összerogyott, majd azt, amikor be sem fejezve mondatát lecsukta a szemét, és többé nem nyitotta ki. Ám akkor, amikor Taraszt életben találta, felcsillant Diánában a remény, hogy talán Vitalij sem halt meg, de félt hinni ebben. Nehezen viselte a bizonytalanságot, de tartott attól is, hogy a rossz hírtől teljesen összeomlana. „Reménykedni, aztán megtudni, hogy tényleg halott, az olyan, mint másodszor is elveszíteni őt. Ezt már nem biztos, hogy kibírnám” - tépelődött magában. Gondolatai össze-vissza csapongtak.     

 „És mindez az én hibám. Felelőtlenül kísérleteztem olyasmivel, aminek nem voltam tisztában a következményeivel. Vállalnom kellene ezért a felelősséget, de nem tudom, hogyan. Jó lenne beszélni róla, bevallani valakinek, de kinek, és mit mondjak? Azt, hogy sajnálom, és visszacsinálnám, ha tudnám, de már nem lehet visszalapátolni a szart a lóba? Mondjam azt, hogy nem igazság, hogy mások szenvednek, én meg egy jól fizető állásban lóbálom a lábam?” Pont, amikor erre gondolt, akkor lépett be Emil, a főnöke a kávézóba:

- Mi az, semmi dolgod a titánokkal?

- Nem mondták, hogy lenne - vetette oda hanyagul Diána.

- Akkor elmehetnél egy sajtótájékoztatóra…

- Elmehetnék, de nem akarok.

- Tessék?

- Most ne cseszegess, nem vagyok jókedvemben! Mellesleg unatkozik itt még néhány újságíró, küldd valamelyiket, én a szerződésem szerint csak titánügyekkel foglalkozhatok, szóval, szállj le rólam, oké!

- A titánvezér kis kedvencének már rangon aluli egy ócska kis sajtótájékoztató a hazájában, vagy mi?!

- Lor Drakun megmondta, hogy egy barom vagy. Igaza volt. Amikor állást kerestem, akkor nem voltam neked elég jó arra, hogy egy ócska kis hazai sajtájra elmenjek, ahogy te fogalmaztál, de most, hogy a titán nagyfőnök utasítására kénytelen voltál visszavenni, és jó fizetést adni nekem, már orrba-szájba dolgoztatnál. Gáz, hogy valaki még nálad is kevesebbet gályázik a fizujáért.  

- Lemerem fogadni, hogy Lor Drakun és közted van valami…

- Most konkrétan jó pár ezer kilométer légvonalban, méghozzá felfelé.

- Ugyan már! Hallottam, hogy Lor Drakun folyton magához hívat, szerinted, ebből mire következtetnek az emberek? Arra, hogy a volt ellenálló most a titánok vezérével kavar.

- Nem kavarok vele, Emil, akár hiszed, akár nem. És sem érdekel, hogy mások mit gondolnak, meg pletykálnak. Egyeseknek mindenről a szex jut az eszébe. Egyébként mi lenne, ha mi ketten végre tűzszünetet kötnénk? Próbáljuk meg valahogy egymást elviselni, ha már így alakult.

A főszerkesztő nem válaszolt, sarkon fordult, és kiviharzott a kávézóból. Alighogy becsukta maga mögött az ajtót, egy kis csoport újságíró jött be a kávézóba. Mind az öten odaültek Diána asztalához.

- Hogy vannak a titánok, Diána? - kezdte a csevegést kedélyeskedve az egyik.

- Nemtom, ma még nem jelentkeztek.

- Azt hallottam, hogy a titán vezér ki akarta rúgatni Emilt azért a levélért, amit miattad írt. Igaz?

- Nem egészen. Csak megkérdezte tőlem, hogy Emil zavar-e a munkámban, mert ha igen, kirúgatja. Azt kértem, hogy ne tegye.

- Miért ne? Ha Emil lett volna a helyedben, kirúgatott volna. Tudod, hogy folyton fúr a hátad mögött. Ő nem hagyott volna ki egy ilyen lehetőséget…

- De én nem vagyok Emil. Nem élek vissza a helyzetemmel. Különben is, ha kirúgatom, mire megyek vele? Jön egy másik „Emil” a helyére, az meg lehet, hogy még rosszabb lesz a mostaninál. Ezt az Emilt legalább már ismerjük, nem? Aztán meg tudod, hogy nem tanácsos szívességet elfogadni a titán vezértől, mert sokba kerülhet az még nekem…

- Azt mondják, egész jóképű pasi, nem hiszem, hogy annyira ellenedre lenne kicsit kedvesnek lenni hozzá. Egyébként is, azt híresztelik, hogy elég sok időt töltesz vele kettesben…

- Mi van ma? Mindenki engem talál meg a hülyeségeivel?! Az Emil is azzal jött, hogy viszonyom van Lor Drakunnal…

- És nincs? Csak mert én is ezt hallottam.

Diána már tapasztalatból tudta, hogy az ilyesmit tagadni egyenlő a beismeréssel. Az egyetlen taktika, ami beválik az, ha nevetségessé teszi a pletyka elindítóját. Egyszer már sikerült kifognia a szelet a hálóból még az egyetemen, a kollégiumban, amikor elterjesztették róla, hogy mindenkivel hajlandó lefeküdni. Persze, az egyetemista srácok minden lánynál bepróbálkoztak, és szinte mindenkiről gerjesztettek valami hasonló hajmeresztő mendemondát. Ez inkább afféle félig komoly teszt volt, hogyan reagál az illető a rosszhírére. Diána akkor elég jó passzban volt, rögtön átlátta, mire megy ki az egész, és csípőből csak annyit válaszolt: „a hír igaz, lehet kezdeni a sorban állást az ajtóm előtt”. A poént mindenki rögtön vette, és egy darabig semmi hülyeséget nem terjesztett senki róla. Ebben a helyzetben azonban az irónia - úgy érezte - nemigen segítene rajta, mert itt most nem egy gyenge diáktréfáról van szó, hanem a felnőttek kőkemény pozícióharcáról. Diána most képtelen volt uralkodni magán, annyira feldühítette a kollégái alattomos képmutatása. Tudta jól, hogy a barátságosnak tűnő bájcsevely mögött a lejáratásának mocskos szándéka húzódik meg. Leginkább mégis az bosszantotta, hogy ezek annyira hülyének nézik, hogy azt képzelik, nem jön rá minderre. Diána ebben a pillanatban kitört, mint egy vulkán, és egyáltalán nem fogta vissza magát:

- Na ide figyeljetek! Nem kell megjátszanotok, hogy mellettem álltok, mert tudom, hogy nem. Ne higgyétek, hogy nem tudom, miért nem kaptam munkát azután, hogy ellenálló lettem, most pedig bármelyikkőtök belefojtana egy kanál vízbe, amiért a titán vezér engem választott ki különtudósítónak, és nem őt. Pedig jól tudjátok, hogy nem én akartam titán tudósító lenni. Most is ugyanazt gondolom a titánokról, amit korábban, hogy jobb lenne, ha eltakarodnának a bolygónkról, de ha jobban belegondolok, személy szerint nekem nem ártottak. Ha igaz, nem ők lőtték le a szerelmemet, nem ők tettek munkanélkülivé, sőt, Lor Drakun volt az, aki amnesztiát adott, és visszahelyeztetett, szóval, miért is kellene utálnom őt?! Bezzeg ti, lapítottatok a megszálláskor, és lapítotok most is, egy percig sem tettétek kockára az életeteket, az egzisztenciátokat az emberiségért, de olyan könnyen ítélkeztek mások fölött, mintha lenne egy parányi jogotok is hozzá! Hányok tőletek, gondoljatok, amit akartok rólam meg Lor Drakunról, szarok rá!

Döbbenten néztek a kollégái Diánára, őszinte kirohanásával tényleg sikerült meglepnie őket.  Ő azonban egyszerűen csak felállt, lassan, méltósággal kivonult a kávézóból, majd meggyorsítva lépteit kirohant az épületből is, ki az utcára, hogy egyedül lehessen, s kiszellőztesse magából a dühöt és a kétségbeesést.

Messzire azonban nem jutott: alighogy kitette a lábát, üzenet jött a mobiljára, hogy azonnal menjen a transzportállomásra, mert Lor Drakun sajtótájékoztatót tart.