- Pár perc és indulok az űrállomásra, úgyhogy fussuk át még egyszer a tervet - mondta fojtott hangon Diána, mire Gero Vratal komoran bólintott - Szóval, én negyed órával a sajtótájékoztató kezdete előtt érkezem. Lor Drakunnál leszek az irodájában. Húzom az időt, ti közben feljöttök a Farkas embereivel az újságírók között az űrállomásra. Hátramaradtok, és miután az újságírók elindultak a terembe, a mieink kiiktatják az őrt a transzportálóban, onnantól tied a pálya: beállítod az erőtereket a folyosókon, és szélsebesen letranszportálod a foglyokat. Menni fog?
Gero bólintott:
- Álmomból felkeltve is, ne aggódj, minden a terv szerint lesz. Egyet viszont nem értek: neked minek kell Lor Drakunnal találkoznod? Ez a kockázat szükségtelennek tűnik…
- Valakinek le kell őt kötnie, nehogy útban legyen. Tőle bármi kitelik, nem akarom, hogy megzavarja az akciót. Egyébként meg ne kérdezősködj, minél kevesebbet tudsz, neked annál jobb. Nem kéne Drakunnak, sőt, senkinek se megtudnia, hogy részt veszel az akcióban. Mennem kell - Diána sarkon fordult, közben önkéntelenül az övébe rejtett kerámiakésre tévedt egy pillanatra a keze, majd gyorsan elkapta onnan.
Lor Drakun felállt az íróasztala mögül, amikor Diána belépett.
- Nem értem, miért ragaszkodott ahhoz, hogy az irodámban fogadjam a lakosztályom helyett - kezdte közelebb lépve a lányhoz.
- Mert nem barátkozni jöttem. Alkut ajánlok: belemegyek az együttműködésbe, ha azonnal befejezi az emberkísérleteket.
- Diána, a maga együttműködése mellett nincs szükség az emberkísérletekre, azt hittem, ez magának nyilvánvaló. Csak ennyit akar?
- Tisztázni akarom, hogy csakis azért működöm magával együtt, mert remélem, hogy a segítségemmel mihamarabb eltakarodnak a világomból, és ez nekem is és maguknak is az érdeke - hadarta Diána, mert egyre nehezebben leplezte idegességét, tudván, hogy mire készül. Az alkalmas pillanatra várt.
- Megosztanék magával egy titkot cserébe, hogy végre okosan döntött, Diána. Így talán nem lát majd engem olyan aljasnak, és megérti, hogy jó okom volt az emberkísérletekre.
A lánynak a meglepetéstől elakadt a szava, abban a pillanatban elfelejtette, hogy miért is jött.
- Ugye nem hiszi, hogy maga az egyetlen a Földön, aki képes kapcsolatot teremteni a világunkkal? Maga pusztán az egyetlen, akiről biztosan tudjuk, hogy képes rá - Lor Drakun fel-alá kezdett járkálni, miközben folytatta - Tanulmányoztuk ősi írásaikat, és sok furcsa, először véletlennek tűnő egybeesésre bukkantunk. Egy valamit biztosan nem árult el magának Gero Vratal: mégpedig azt, hogy a mi nyelvünkön magunkat mi mindig is titánoknak neveztük, tehát nem a maguk mitológiájából vettük a nevet, hanem mindig is így hívtuk a fajunkat. Azt, hogy a titánok, mint az embernél magasabb rendű lények folyamatosan felbukkannak a földi teremtéstörténetekben először csak véletlen, ámbár érdekes egybeesésnek tudtuk be. Létezik azonban a mi világunkban egy elmélet, amelynek évezredekre visszavezethetően vannak hirdetői, s amelyet üldöznek a világunkban, mint tudományosan megalapozatlan és társadalombomlasztó, destruktív tant. Eszerint mi, titánok nem evolúciós fejlődés eredményei vagyunk, hanem egy nálunk is magasabb erő hozott létre bennünket. Kialakulásunk óta nemhogy nem fejlődtünk, de egyre inkább veszítjük el korábbi képességeinket. E tanok hirdetői szerint elődeink egyszerre uraltak több párhuzamos univerzumot, de egy nálunk erősebb fajjal vívott küzdelemben alulmaradtunk, és egyetlen síkra, egy bolygóra szorultunk vissza, ám elődeink közül néhányan más világokban rekedtek, és ott sokasodtak tovább. Ősi képességeink ott szunnyadnak bennünk, és csak a módját kell megtalálnunk, hogy felélesszük azokat. Bár a rólunk szóló írásaitok zavarosak, de sok közülük alátámasztja ezt az elméletet. Ennek az egyik magyarázata az lehet, hogy akadnak az emberek között olyanok, akik belelátnak a mi világunkba, mint ahogy maga is, Diána. Nem tudjuk viszont, hogy erre bizonyos emberek hogyan képesek. Leszármazottaink, vagy fejlődéssel érték el ezt a szintet. Akárcsak az emberiség, mi sem tudunk pontos választ adni a keletkezésünkre, a történelemkutatások során állandóan ellentmondásokba ütközünk, amelyeket a mai tudásunkkal még nem tudunk feloldani. Mi sem tudjuk, honnan származunk, hogyan jött létre a fajunk és az univerzumunk. Mi is, akárcsak az emberiség, válaszokat keresünk.
Míg Diána a titán vezér tudományos előadását hallgatta, a Farkas emberei már az űrállomásra értek. Az újságírók siettek a sajtóterem felé, ügyet sem vetettek a hátramaradottakra, akik a transzportálót kezelő titánt egy-két jól irányzott ütéssel eszméletlenre verték, Gero Vratal pedig hozzálátott az erőterek átállításához. Minden terv szerint ment, a képzett bérgyilkosok profi módon végezték a feladatukat.
A titán raktárból annyi bénító gránátot vettek magukhoz, amennyit elbírtak, majd két csapatra oszlottak: ketten a laboratóriumba mentek, négyen a fogolytáborhoz. A vérengzés a megbeszéltek szerint csak most kezdődött, és ott, ahol Gero Vratal nem láthatta. Minden titánt lemészároltak a laboratóriumban, a kommunikációs berendezésből villámgyorsan kiszerelték a legfontosabb alkatrészeket, majd elindultak a transzportálóhoz, hogy oda irányítsák a kiszabadított bebörtönzötteket.
A másik csapat közben a foglyok őreit gyilkolta le, miután a titán bénítókkal mozgásképtelenné tették őket. A folyosókon minden útjukba kerülő titán nyakát elvágták.
Mindez persze rutinfeladat volt az egykori elitalakulatosokból verbuvált csapatnak, de a neheze csak most jött: megtalálni Mihailt, Volkovics fiát a sok ezer szanaszét rohangáló fogoly között.
A tömegből véletlenszerűen ragadtak meg egy-két foglyot, akiket a falhoz nyomva vallattak:
- Ismersz egy Mihail nevű kölyköt? Hol van? Hol láttad utoljára?
A Farkas egyik embere a fal mellett állva fürkészte a hömpölygő tömeget, majd gyors mozdulattal megragadott egy szőke fiatalembert:
- Mihail?
- I-igen - hebegte a fiú.
- Mihail Volkovics? Megismersz? Kolja vagyok, az apád küldött érted.
- Há-á-
- Megtaláltam! Vigyétek innen!!! - kiáltotta Kolja a társainak. Kettő közülük karon ragadta két oldalról Mihailt, és futva a transzportáló felé vonszolta.
- Csak szép sorban, kérem, őrizzék meg a hidegvérüket! Ha nyugton maradnak, mindenki lejut a Földre - kérlelte a transzportálóba beözönlő foglyokat Gero Vratal, miközben ő maga kezdte lassacskán elveszteni az önuralmát a felfordulásban.
- Jó utat! Kérem a következőket! - tette hozzá minden egyes transzport után.
Közben beértek Mihaillal a transzportálóba. A két kommandós üvöltve szétlökdöste a tömeget:
- Gero, itt a fiú, küldd le a megadott koordinátára! Aztán mehet a többi. Hogy állsz?
- Az erőtereken már dolgoznak belülről a kollégáim. Folyton változtatom a kódokat, de előbb-utóbb áttörnek, úgyhogy igyekeznetek kell.
- Mennyi időnk maradt?
- Néhány perc. Talán negyed óra.
Diána egészen közel lépett Lor Drakunhoz, és próbált egyenesen a szemébe nézni:
- Az elmondottakból arra következtetek, hogy maga egyáltalán nem siet vissza a világába.
- Jól látja, az itteni kutatások igazán fontosak lehetnek…
- Engem ez hidegen hagy - vágott ingerülten a szavába - Mégis mit képzelt?! Elfogadom, hogy a maga titán eredetkutatása fontosabb a Földön élőknél? Elfogadhatóvá teszi az áldozatokat, hogy a cél szentesíti az eszközt?! Hát tévedett! Ja, és bocs, de eszem ágában sincs együttműködni magával az égadta világon semmiben! Ezt a halott barátaimért! -
Diána előrántotta az övéből a kést, és szúrt, de Lor Drakun időben elkapta a pengét. Ujjait rutinos mozdulattal Diána csuklójára csúsztatta. Beleszorítva a lány kezébe a kést, visszafordította a fegyvert: hátulról lefogva a lányt a nyakához szegezte:
- Mit akart elérni ezzel? - sziszegte egészen közelről Diána fülébe - Azt hiszi, hogy ha engem megöl, azzal minden gondja egy csapásra megoldódik? Ismét csalódtam magában, sokkal intelligensebbnek gondoltam. A halálommal nem támasztja fel az elhunytakat, amit pedig elkezdtem, folytatják majd mások. Jöhetnek nálam sokkal rosszabbak is. Mindennél van még rosszabb, ezt ne feledje! Ja, és legközelebb, ha ölni támad kedve, ne tétovázzon ennyit, és ne remegjen meg a keze!
Lor Drakun tenyerét mélyen felhasította a penge, de úgy tűnt, hogy ügyet sem vet a sérülésre. Vére végigfolyt a lány dekoltázsán, átáztatta a blúzát egészen a szoknyájáig úgy, hogy Diána köldöke és mellbimbói is láthatóvá váltak a nedves ruha alatt. Drakun megnyomta a hívógombot az íróasztala oldalán, mire azonnal belépett az irodája előtt őrködő titán.
- Vigye ezt a nőt egy magánzárkába! - parancsolta, közben Diána kezéből kitépte a kést, majd a lányt az őr felé lökte, aki két kézzel kapta el őt a vállánál. Diána kis híján térdre rogyott, de valahogy mégis állva maradt.
- Az most nem fog menni. Szöknek a foglyok, valaki kinyitotta az erőtereket. Épp most jelentették nekem…
A mondatot már nem fejezte be, mert mögötte váratlanul kinyílt újra az ajtó. Belépett Kolja, és hátulról szíven szúrta. A haldokló őr Diána felé dőlt, a lány önkéntelenül megragadta, hogy ne zuhanjon rá, mire Kolja megszólalt:
- Diána, ne ragaszkodj úgy ahhoz a hullához, dobd félre, és húzzunk innen!
Ám távozás előtt megragadta a lány karját, és az ajtóból hirtelen visszafordult:
- Várj! Befejezem, amit elkezdtél - azzal Drakun felé dobta a kését, de a titán elhajolt, így csak a vállát találta el. Drakun felüvöltött a fájdalomtól, majd Diána késével a kezében utánuk vetette magát - Futás! - kiáltotta Kolja. Előtte egy jól irányzott térdrúgással sikerült megállítania a titánt, aki ettől a földre rogyott. Diánát végig a karjánál fogva maga után vonszolva rohant a transzportáló felé, de közben be nem állt a szája - Azt a mindenit, de jók a reflexei ennek az alaknak! Eddig még senkit sem hibáztam el. Siessünk, a mi titánunk már nem sokáig bírja tartani az erőtereket.
- Legalább ti sikerrel jártatok? - kérdezte Diána zihálva a futástól.
- Aha, a kis Mihail már az apukájával van.
- Akkor minek jöttél értem?
- Volkovics adta parancsba. Azt mondta, hogy nélküled vissza ne merjünk menni, mert élve kifiléz valamennyiünket.
- Bérgyilkos létedre elég sokat beszélsz.
- Így vezetem le a feszültséget.
A legrövidebb út Drakun irodájától a transzportálóhoz a sajtóterem előtt vezetett. A folyosó teljesen kihalt volt, de kiszűrődött a teremben beszélgető újságírók moraja. Ők ott bent semmit sem sejtettek a tőlük pár száz méterre zajló eseményekről. Épp, amikor odaértek váratlanul Jean lépett ki az ajtón:
- Diána, te mit keresel itt? Úgy tudtam, kirúgtak.
- Á, dehogy! - válaszolta megtorpanva volt kollégája előtt Diána - Mélyinterjút készítettem a titán nagytesóval, szerintem, elmarad a sajtótájékoztatója, mert kicsit megzuhant a…hogy is mondjam, erősen húsbavágó kérdéseimtől. Bocs, mi húzunk haza - most ő ragadta meg a mellette toporgó bérgyilkos karját, és lódította tovább.
- Dumáért neked se kell a szomszédba menni - vetette oda Kolja.
- Ezt a rossz poént nem hagyhattam ki, hadd egye a sárga irigység ezt az öntelt alakot még egy darabig, amíg meg nem tudja, hogy valójában mi is történt.
- Ki kellett volna nyírnom, vagy legalább leütnöm. Látta, hogy tiszta vér vagy. Mi van, ha utánunk jön?
- Nem fog. Különben is, addigra eltűnünk innen. Inkább Gero miatt aggódj!
Mire a transzportálóba értek, már csak Gero várt rájuk egyedül, meglehetősen türelmetlenül.
Kolja az akció elején leütött, és még mindig eszméletlenül a földön fekvő titánhoz lépett. Lehajolt, és egyetlen határozott mozdulattal eltörte a nyakát. Gero elsápadt:
- Ez… ez teljesen szükségtelen volt. Abban egyeztünk meg, hogy minimális erőszakkal hajtjuk végre az akciót… - dadogta.
- De nem hagyhatunk szemtanúkat. Ez itt felismert téged. Na, titán, transzportálj minket, vagy te is itt végzed!
Gero keze megremegett a pulton. Tétovázott, megbánta, hogy nem hagyta ott őket, sőt, azt is, hogy ebbe az őrültségbe belemászott. Átfutott az agyán, hogy inkább meghal, de aztán mégiscsak megnyomta a gombot.
