Lor Dakun fel-alá járkált az irodájában. Váratlanul megtántorodott, belekapaszkodott az asztal szélébe, de hamar újra felegyenesedett. Úgy gondolta, hogy most erősnek kell mutatnia magát Dzsemal Gor előtt akkor is, ha a vérveszteség miatt még alig áll a lábán.
„Mocskos kis féreg! Azonnal kihasználta az első adandó alkalmat, hogy elfoglalhassa a helyemet. Ráadásul mindent jól elcseszett” - gondolta, miközben lekicsinylően elhúzta a száját.
Gor ott toporgott előtte idegesen az irodában. Zavarba jött Drakun hallgatásától. Már vagy két perce ott állt, de a titánok vezére mintha észre se vette volna, mintha gondolatban egészen máshol járna.
- Hogy merészelte átvenni az irányítást az űrállomáson? - kérdezte Lord Drakun hirtelen megtörve a csendet. A hangja határozott volt, lekezelő, de nyugodt. Visszatért hírhedt önuralma.
- Tudja, hogy nem tehettem mást. Maga órákig eszméletlen volt, és én vagyok a rangidős jelenleg ön után. Cselekednem kellett.
- Nem kellett! Azt, ami történt titán belügyként kellett volna kezelnünk, és aszerint megoldanunk, ahogy mindig is tettük. Vagyis tettem. Maga, idióta viszont nyilvánosságra hozta, hogy megtámadták az űrállomást. Van fogalma arról, mi lehet ennek a következménye? Fenn kellett volna tartania a látszatot, hogy tovább higgyenek az erőnkben, ehelyett a tudomásukra hozta, hogy nem vagyunk sérthetetlenek. Ha egyszer sikerült megtámadni bennünket, újra megpróbálják. Gratulálok! Reményt adott az ellenségeinknek.
- Mégis mit tehettem volna?! Tele volt az űrállomás a maga házi tudósítóival. Elmaradt a sajtótájékoztatója, amire még nem volt példa…
- Ugyan már! Nehezére esett volna valamit kitalálnia? Vagy nincs hozzá elég fantáziája?
És a lány ellen miért kellett körözést kiadatnia?! Élve van rá szükségünk, nem hiányzik, hogy valamelyik fanatikus hívünk kivégezze. Szerencsére, Gero Vratalt nem jutott eszébe köröztetni. Vagy inkább nem akart ennyire átlátszó módon hatalomra törni, ugye? De a fejem leginkább most amiatt fáj, hogy mit kezdjek azzal az ötszáz katonával, akiket hűséges földi csatlósaink a maga tehetetlensége miatt az űrállomásra küldenek.
- Le szeretném szögezni, hogy a katonákat a hozzánk feltétel nélkül hűséges államok vezetői ajánlották fel önmaguktól, mert mélységesen felháborította őket az ön ellen elkövetett aljas merénylet. Ezt a nagylelkű felajánlást igazán nem utasíthattam vissza…
- Hát persze hogy nem - vágott közbe Lor Drakun, hangjában leplezetlen gúnnyal - Röviden szólva, ettől a perctől fogva visszaveszem magától az űrállomás irányítását, ezt vegye tudomásul, és az utasításaimat maradéktalanul hajtsa végre. A katonák csak korlátozott mozgást kaphatnak az űrállomáson, és valamennyijük aktáját személyesen kívánom áttanulmányozni. Küldje azokat, amint megérkeztek az irodámba! Azt a lányt, Diánát pedig nekünk kell elkapnunk, nem a földi hatóságoknak, ez elsőrendű fontosságú, megértette? Mindent tegyen meg ennek érdekében! Ja, és még valami: eszébe ne jusson még egyszer átvenni az irányítást, amíg én lélegzem, különben maga lesz az első titán elítélt az állomáson! Most elmehet.
Amint magára maradt az irodában Lor Drakun végre leült a székére. A sebei iszonyatosan fájtak, de igyekezett nem gondolni rájuk. Idegesen dobolt ép kezével az asztallapon, és alig észrevehetően összeráncolta a homlokát. Arra gondolt, hogy Diána ismét meglepte őt. Azt ugyan sejtette, sőt, biztosan tudta, hogy a lány forgat valamit a fejében. Nem vette be egy percig sem, hogy hajlandó az együttműködésre vele, az ösztönei és a tapasztalatai mind azt súgták neki, hogy ezt a lányt nem kapja el ilyen könnyen. Mégis megint alábecsülte őt. Azt gondolta, hogy sikerült elszigetelnie, és Diána teljesen egyedül maradt. Közben kíváncsi is volt arra, hogy vajon mivel rukkol elő. Arra azonban nem számított, hogy bűnözőkkel áll össze, felforgatja az egész űrállomást, ráadásul még az életére is tör. Ez azért feldühítette. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy csatát veszítsen.
Egy pillanatra megváltozott az arckifejezése, mert eszébe jutott, milyen különös, régen nem tapasztalt érzés fogta el, amikor a kést Diána nyakához szorította, és hozzásimult a teste hátulról a lányhoz. Élvezte a határtalan uralmat a lány felett, annak kiszolgáltatottságát, a győzelem ízét. Diánát az ő vérétől nedves blúzában pedig igen erotikus látványnak találta. Izgató pillanat volt - kár, hogy elrontották, és hamar szertefoszlott -, de most gondolatban újra átélte azt az izzást, amit akkor érzett legbelül. Ez a nő egyszerre bosszantotta és vonzotta őt, erős, szélsőséges érzelmeket váltott ki belőle, olyanokat, amilyeneket talán még senki sem.
„Most vajon hol lehet?” - révedt el egy pillanatra.
Biztos volt benne, hogy megtalálja, csak idő kérdése, és újra átéli vele azt, ami félbeszakadt: megszerzi, az övé lesz egyszer, s mindenkorra.
