A titánok kora

A Föld országai globális gazdasági válságtól szenvednek, amikor egy magát titánnak nevező idegen faj érkezik a világűrből. A titán katonák átveszik az irányítást a bolygó fölött, és felsőbbrendűségükre hivatkozva megfosztják az embereket minden önrendelkezési joguktól. A politikai vezetők hamar megalkusznak a titánokkal, a civil ellenállás is elbukik. Diána, egy tehetséges, de bajkeverő hírében álló újságírónő azonban csak látszólag adja fel a küzdelmet, társaival készül valamire, és a titánok sok titkára fényt derít. Ez az első blogregényem, remélem, szívesen olvassátok majd. Kérlek benneteket, hogy hozzászólásokkal segítsetek, és ötletekkel, kérdések felvetésével vegyetek részt ti is a történet alakításában.

Blogregény ajánló

Blogregény.com: Itt olvashatod és alakíthatod a weben kialakuló sci-fi regényt, a Láncvilágot

Hirdetés

Friss topikok

  • Kovács Andrea: Kedves Olvasók! Újabb résszel bővült a blogregény. Eszerint már olvasható a 27. rész: A múlt árn... (2010.05.16. 12:55) Üzenet - ÚJ! - 27. rész
  • Wyr: Nagyon jól halad a történet, már várom a 23. részt. Amúgy nagyszerű eddig. (2010.02.15. 14:29) 22. rész: Pusztuljatok!
  • Wyr: Nagyon jól alakul, de ezt te is tudod. :) (2009.10.02. 15:31) 16. rész: A másik nem
  • Wyr: Egyre jobban tetszik. Az nagyon jó, hogy kezd kialakulni a főbb szereplők jelleme. Egyre árnyaltab... (2009.09.15. 11:24) 15. rész: Zsarolás
  • Kovács Andrea: Kedves Olvasók! Megfordítottam a sorrendet az újonnan bekapcsolódó olvasók kedvéért, ezért az új ... (2009.09.10. 18:03) 14. rész: Még egy kis intrika

Blogajánló

Üzenet - ÚJ! - 27. rész

Kovács Andrea 2010.05.16. 12:22

Kedves Olvasók!

Újabb résszel bővült a blogregény.

Eszerint már olvasható a 27. rész: A múlt árnyai címmel:

titanok-sci-fi.blog.hu/2010/05/16/27_resz_a_mult_arnyai


Jó szórakozást kívánok!

a szerző

 

1 komment

Intro (vagyis első előtti rész)

Kovács Andrea 2009.08.23. 18:39

- Jó kávét főzöl? - jött a kérdés a telefonvonal túloldaláról.

 

- A legjobbat. Miért? - kérdezett vissza Diána.

- Mert a büfésünk pocsékat. Ha egyszer sikerül kirúgatnom, beajánllak a helyére.

- Nagyon vicces. Addig is, nincs valami más munka? Bármi megfelelne.

- Neked való nincs. Létszámstop van. A nyáron ugyan felvettek néhány újságíró gyakornokot aprópénzért lóti-futi melókra, de hát ilyet nem lenne pofájuk neked felajánlani. Van viszont egy ismerősöm, aki táncos lányokat keres az éjszakai bárjába…

- Az a gond, hogy anyukám nem engedi, hogy vetkőzzek, mert félt, hogy megfázom. Majd hívj, légyszi, ha tudsz valami mást. 

A harmincas évei elején járó újságírónő letette a telefonkagylót, dühösen elnyomta a cigarettáját, majd kifújta a levegőt, és egy húzásra felhajtotta a vizespohárból a vodkát.

„Ezt a bukót!” - gondolta: „Jópofának hiszi magát ez a beképzelt suttyó paraszt. A fajtájával van tele az egész magyar média.”

Újabb cigire gyújtott.

„Mi a szent szar történt itt, amíg oda voltam?” - dohogott magában - „Tényleg feketeseggű lettem a szakmámban? Már szinte minden újságírót, szerkesztőt felhívtam, akit csak ismerek, és semmi, csak udvarias lekoptatás. Asszem, átmenetileg más melót kell keresnem. Gáz, hogy semmi máshoz nem értek.”  

Még egy vodkát töltött magának, de amikor a szájához emelte a poharat, egy szélfuvallat a konyha ablakán keresztül az arcába fújta hosszú, vörösre festett haját. Míg félresöpörte hajtincseit, önkéntelenül kinézett, fel az égboltra, a két Holdra. Mellettük észrevehetetlenné váltak a csillagok.

A második vodka már kissé a fejébe szállt, ami némileg tompította benne az önsajnálatot. Kezdett kicsit jobbkedve lenni.

„Majd holnap sajnálom tovább magam, másnaposan”. Ettől a gondolattól vezetve ismét félig töltötte vodkával a vizespoharat.

                                             

                                                                       - 0 -  

 

Ketten álltak a Föld körüli pályán keringő űrállomás kilátóablaka előtt. Egymáshoz beszéltek, de nem néztek egymásra: a kékbolygón felejtették a tekintetüket.

- Megtaláltátok őt?

A másik igenlően bólintott a kérdésre:

- Könnyű dolgunk lesz vele. Eléggé ki van bukva. Mindent elvesztett, ami fontos volt neki: a szerelmét, a munkáját, valószínűleg a hitét is. Most haragszik az egész világra. Habár ettől kiszámíthatatlan lehet. Nincs vesztenivalója, ezért nehéz megjósolni, mire hogyan reagál.

- Ezt bízd rám, megoldom, mint mindig. Tisztában vagyok azzal, hogy az itteniek mások, és nem szabad alábecsülni őket. Még sohasem estem ebbe a hibába. Meglátjuk, elfogadja-e a felkínált lehetőséget, aztán kiderül, mire jutunk vele.

- Most olyan helyzetben van, hogy aligha tudja visszautasítani.

- Én is erre számítok.

A két hímnemű idegen hosszú, fekete, egyenes hajzatának szálai lassú, alig észrevehető rítustáncot jártak a szellőzőkből kiáradó légfuvallatoktól. Ez azonban egy cseppet sem vonta el figyelmüket beszélgetés közben. Az sem, hogy a szellőzőjáratok a foglyok kopácsolásának hangját hozták messziről, bár elég jól hallhatóan. A narancsfényű lámpák földöntúli színt kölcsönöztek rézvörös arcbőrüknek.  

- Biztos vagy abban, hogy sikerülni fog?

- Még sohasem vallottam kudarcot.

- Mire számítasz? Mégis, mi lesz ennek az egésznek a vége?

- Hazatérünk. Méghozzá hősökként. Csak bízz bennem!

- Azért bocsáss meg, ha vannak fenntartásaim. Ez egy nagyon kusza világ. Különböző országok eltérő szabályokkal. Fogyasztásra épülő gazdaság, amiből törvényszerűen következik a folytonos ingadozás. Hullámgörbe. Ráadásul, érkezésünkkor épp válságban volt a gazdaságuk, a helyzetükön pedig tovább rontott a természeti katasztrófa, amit mi okoztunk.

- Ezek könnyen orvosolható problémák. A politikusok itt is olyanok, mint nálunk, a saját zsebükre van csak gondjuk, azt pedig mi könnyedén teletömjük. A nélkülözők pedig hamarosan messiásként tekintenek majd ránk, mert nekik is csöpögtetünk valamit. Máris egyre többen kedvelnek bennünket, az ellenállást is sikerült elfojtanunk. A jól irányított kommunikációval pedig itt is befolyásolhatók a nagytömegek. Ennek a világnak elsősorban rendre van szüksége, és mi ezt megadjuk nekik.

- Remélem, tudod, mit csinálsz. Ha rossz kockát húzol ki, összedől az egész kockavár. Ezért veszélyes beavatkozni más világok életébe. Beláthatatlan és helyrehozhatatlan következményei lehetnek...

- Csak annyira avatkozunk be, amennyire szükséges.

- Szükséges? És kinek?!

- Elsősorban nekünk. De ne aggódj, azért ők is jól járnak majd.

- És a szabad akarat?

- Olyan nem létezik. Mint mondtam, mindenki befolyásolható.  

Miután erre a másik már nem válaszolt, odafordult hozzá, és búcsúzóul kurtán csak ennyit mondott:

- Azt javaslom, vágasd le a hajad, mielőtt a Földre mész. Könnyebb lesz elvegyülnöd.   

 

Szólj hozzá!

1. rész: A hírgyár

Kovács Andrea 2009.08.23. 18:23

Diána ahányszor csak felnézett az égre, előbb-utóbb mindig a Föld körül keringő hatalmas űrállomásra tévedt a tekintete. Két éve érkeztek a magukat titánoknak nevező idegenek, de a sokat tapasztalt újságírónő sehogy sem bírta megszokni, hogy azóta két Hold látható az égbolton: a régi jól ismert, és az az utálatos, narancsos vörös fényű gépmonstrum. 

Eddig csak lentről nézte a mesterséges égitestet, de most éppen oda tartott, igaz, nem önszántából.

Bár lelkében kényszeredetten készülődött a szokatlan útra, azért ott bujkált benne a kíváncsiság is: végre szemtől-szembe találkozhat a földlakókat leigázó titánok vezérével, aki személyesen tartja majd a sajtótájékoztatót.  

Az idegenek állítása szerint térmeghajlítással vagy mivel működő szállítószerkezet segítségével egy lélegzetvételnyi idő alatt az űrállomáson találta magát. Kissé megszédült, és amikor ismét körbenézett, nem volt egyedül: csaknem száz újságíró ácsorgott megilletődve, csendben, ami a sajtó képviselőinél elég szokatlan viselkedés. Diána sem akart most szóba elegyedni egyik kollégájával sem, inkább hátrébb húzódott, s amikor valamennyien elindultak a csoportot vezető titán után, ő igyekezett észrevétlenül hátramaradni. Hosszú, csendes, narancsos fényű félhomályban lebegő folyosókon haladtak végig. Diána egy kereszteződésnél szándékosan lemaradt a többiektől. A sarokról még utánuk nézett, hogy ellenőrizze, nem vették-e észre. Szerencséjére, mindenki magával volt elfoglalva, így fel sem tűnt nekik, hogy egy közülük elveszett.

„Körülnézek, a sajtótájékoztató várhat, legfeljebb kések egy kicsit”- mondta magában Diána fontosabb feladatára gondolva, és gyors léptekkel nekiindult az ismeretlen folyosónak. Fojtogató csend vette körül, és az a halovány narancs fény.

Már legalább tíz perce rótta a kihalt utakat az űrállomáson. A szíve egyre hevesebben vert, szinte már várta, hogy valamit vagy valakit megpillantson, olyan nyomasztó volt a folyosók egyhangúsága. Hallása az izgalomtól kiélesedett, s hirtelen ütemes koppanásokra lett figyelmes, mintha valami fémet ütögetnének valahol. A hang irányába indult, de ahogy az erősödött, már szinte mindenhonnan hallotta.

„Nyilván, a szellőzők továbbítják a zajokat, ezért hallom mindenhonnan. Visszhangzik is, így képtelenség megtalálni a forrását” - gondolta csalódottan Diána, azért továbbment. Újabb folyosók, sőt lépcsők, amelyek lefelé és felfelé is vezettek, liftek, és ismeretlen szállítószerkezetek, kész labirintusban járt. Kezdett elbizonytalanodni: talán korai volt ez a felfedezőút egy ekkora ismeretlen űrállomáson. Minden bizonnyal a sajtótájékoztatót végérvényesen lekéste, fogalma sincs, hol van, mennyi ideig tarthat, míg rátalálnak, szóval, szokása szerint megint jókora bajba keverte magát.      

Már több kilométert is megtehetett, amikor váratlanul beszédfoszlányokat vélt kihallani a zajokból. Határozottan emberi beszédet, bizonyos szavakat érteni is vélt. Felcsillant a remény, hogy nem hiába vállalkozott a veszélyes túrára. Minden emberi érzékét kitágítva igyekezett a hangok nyomába eredni. Kis idő elteltével meg is pillantotta a hatalmas termet, ahol sok-sok ember valamiféle fémek megmunkálásán dolgozott. Közelebb merészkedett, és egy ismerős arcot fedezett fel a tömegben.

- Tarasz! - kiáltott oda.

A Tarasz nevű férfi odafordult:

- Diána!

Miközben egymás felé szaladtak, Tarasz hirtelen megtorpant:

- Nehogy közelebb gyere! Itt egy erőtér van, olyan áramütést kapsz, hogy mázli, ha túléled! Állj meg ott, ahol vagy, innen is tudunk beszélni.

- Tarasz, amikor eltűntél, azt hittük meghaltál!

- Diána, te hogy kerültél ide? Te is fogoly vagy?

- Még nem tudom biztosan, ide tudósítónak küldtek…

- Diána, ha kijutsz innen, vidd el a hírt az ellenállásnak, hogy élünk, nem csak én, találkoztam itt több felkelővel is - hadarta Tarasz - létfontosságú, hogy tudjátok…

Váratlanul félbeszakította mondandóját, és eltűnt egy oldalfal mögött. Diána pedig ugyanabban a pillanatban egy súlyos kezet érzett hátulról a jobb vállán.

Lassan megfordult, egy tagbaszakadt titán állt mögötte. Persze, a titánok mind átlag két méter magasak és igen erős testalkatúak.

- Mi csinál itt? - kérdezte a titán gyenge angolsággal, majd azonnal megismételte a kérdést oroszul, még rosszabb kiejtéssel, és a nyelvtani szabályoknak fittyet hányva.

- Újságíró vagyok, a sajtótájékoztatóra jöttem, és eltévedtem - hadarta angolul Diána, nem várva meg, hogy a titán még egy földi nyelvet törjön kerékbe. 

- Jönni velem! - mondta a titán, és karon ragadva Diánát, gyors léptekkel vonszolta magával.

A megerőltető rohanás után belökte egy nagy terembe. Kollégái ott ültek sorokban, iskolapadra emlékeztető, egyszemélyes asztalok mögött. Elől, egy nagyobb asztalnál a titánok vezére állt. Alacsonyabb volt vagy tíz centivel a Diána mögött álló titánnál, de az ő fekete egyenes haja hihetetlenül hosszú volt. Lófarokban viselte, és a vége a csípője alá ért. Erős, férfias arcéle, és - mint minden titánnak - kidolgozott, tökéletes alakja volt, ami jól látszott a testére feszülő, fekete színű bőrszerű anyagból készült egyenruhában. Sötét szemei szikrákat vetettek, amikor Diánára nézett.     

- Eltévedt, kedvesem? - kérdezte hibátlan angolsággal, miközben alaposan szemügyre vette Diánát oda és vissza, tetőtől a talpáig. Egy pillanatra megakadt a szeme Diána miniszoknyája alól kilátszó lábain, amitől önkéntelenül kissé elmosolyodott, de hamar visszaállította rezzenéstelen arckifejezését, és válaszra váró tekintettel Diána szemébe nézett.    

- Igen, ez a pontos kifejezés. Nézelődtem, és közben szem elől vesztettem a csoportot - vetette oda hanyagul Diána.

- Úgy értettem, hogy itt egy sajtókonferencia zajlik - vágott közbe lekezelő hangon a titán vezér.

Valami kurtát mondott a saját nyelvén a Diánát kísérő titán, majd sarkon fordult, és kiment a teremből.

A titánok vezére az asztalán lévő számítógépre pillantott. Egy gombnyomás után ismét Diánára nézett:

- Hmm! Szóval, megkerült az elveszett bárány. No, üljön ide, a helyére, az első sorba, nehogy megint felszívódjon. Vegye fel a fülhallgatót, hogy végre mindenki a saját nyelvén beszélhessen! - mondta, fejével odabiccentve a fordítógép tartozékára. A többi újságírónak már lógott a drót a füléből. 

Diána közvetlenül egy régi, egyetemi barátja, Jean mellett kapott helyet.

- Lemaradtam valamiről? - kérdezte halkan, odahajolva.

- Csak a keresésedről. Szép antré volt, ha fel akartad hívni magadra a figyelmet, de most már kussoljunk, a titán elég ideges - súgta vissza Jean.

- Akkor kezdem - váltott komoly hanghordozással saját nyelvére a titán. A gép mindenkinek az anyanyelvére fordított, kis fáziskéséssel, monoton, akadozó géphangon, és egyáltalán nem választékos szókészlettel - A nevem Lor Drakun, én vagyok az űrállomás és a Földet meghódító titán flotta parancsnoka. Önök lesznek a tudósítóim, akik a személyesen tőlem kapott információk alapján első kézből tájékoztatják a Föld lakóit minden döntésemről, amiről tudniuk kell, beleértve az új jogszabályokat, rendeleteket és hasonlókat. Magukat személyesen választottam ki több ezer kollégájuk közül tisztán szakmai megfontolások alapján. A célom az volt, hogy olyan újságírókat válogassak össze, akik magas szinten ismerik, és gyakorolják a hírírást, elsősorban a politikait, ugyanis itteni munkájuk leginkább ehhez fog hasonlítani. Ezért nem véletlen, hogy valamennyien hírügynökségek, internetes sajtóügynökségek, lapok, illetve hírműsorok volt vagy jelenlegi munkatársai. Ezen kívül a kiválasztás fontos szempontja volt, hogy több idegen nyelvet beszéljenek. Ezzel kapcsolatban egyelőre elég annyit tudniuk, hogy a fordítógépes kommunikáció számomra meglehetősen körülményes, így nem felel meg az érdekeimnek, ezért a lehető legrövidebb idő alatt el kell sajátítaniuk a titánok nyelvét. Erre három hónapot kapnak. Ma, ha végeztek, hazamehetnek összeszedni személyes tárgyaikat, és holnaptól a nyelvtanfolyam idejére beköltöznek az űrállomásra. Szeretném hangsúlyozni, hogy ez egy kényelmes munka lesz, jó fizetéssel, úgyhogy igyekezzenek megfelelni! Maguk szerencsések a többi embertársukhoz képest. A mai munkájuk hírt írni az első közleményemből, a szöveg az asztali számítógépeik monitorán látható.

- Uram, ezek számomra ismeretlen betűk. A szöveg, ha jól sejtem, titánul van, azt pedig ugye, még nem beszéljük - vágott közbe Diána.

- Maga valóban éles elméjű! - válaszolta gúnyosan a titán vezér - A komputerekbe feltöltettem fordítóprogramot szótárral és nyelvtankönyvvel, szóval, vegye úgy, hogy ez az első nyelvleckéje! Azt ajánlom, hogy iparkodjon a fordítással, mert ha jól tudom, maguknál hírverseny van, és legközelebb szólítson Lor Drakunnak, ha nem esik nehezére, kedvesem!

- Maga pedig Diánának, ha nem esik nehezére!

- Ha kész a munkájával, jöjjön be az irodámba, Diána. Beszédem van magával - mondta Lor Drakun, majd távozott a teremből. 

 

Címkék: újságírás sci fi űrállomás megszállás idegenek titánok

4 komment

2. rész: Tartsd közel az ellenséged!

Kovács Andrea 2009.08.23. 18:22

- Mi akart ez lenni, pszichikai hadviselés? - kérdezte Jean apró mosollyal a szája szegletében Diánától, miután a titán vezér elhagyta a sajtótermet.

 

Diána épp rosszkedvűen bámulta számítógépe monitorán az idegen nyelvű szöveget, sehogysem fűlött a foga ahhoz, hogy megtanulja a titánok nyelvét. Jean váratlan kérdésére felkapta fejét:

- Tessék?

- Gondolom a kapitulált ellenállók, miután hagyományos módon nem tudták legyőzni a titán hadsereget, most harcmodort váltottak, és halálra akarnak idegesíteni minden titánt, aki az útjukba akad. A csinosabb ellenállók közben miniszoknyát viselve vetik be bájaikat, és ezzel úgy összezavarják az idegeneket, hogy azok hanyatt-homlok menekülnek még a Naprendszerből is. Szóval, kétféleképpen hergeled a titánok vezérét?

Jean szeretett úgy fogalmazni, hogy lehetőleg senki se értse, mit is akar valójában mondani, ráadásul nemigen lehetett nála tudni azt sem, hogy viccel, vagy komolyan beszél. Jeanról azt is tudni kell, hogy igazából nem francia, hanem orosz, és valójában a Jurij nevet kapta a szüleitől. Jeannak az egyetemen keresztelték el a társai azért, mert totál odavolt a francia nyelvért, amit könyvből tanult meg úgy, hogy sohasem járt Oroszországon kívül, mégis jobban beszélte, mint maguk a franciák.  

- Most min vagy úgy fennakadva?! - vágott vissza Diána - Mondtam, hogy azért késtem, mert eltévedtem, a miniszoknyáról meg csak annyit, hogy az egyik kollégám jól rászedett. Azt mondta, hogy az űrállomáson gatyarohasztó meleg van, olvasta az interneten, szóval, öltözzek nyáriasan. A szemét, most biztos jól szórakozik rajtam, nekem meg befagy a hátsóm…

- Azért nyilván feltűnt, hogy a titán jól megnézett magának. Sőt, behívott az irodájába is… Ez a Lor Drakun egész jóképű, nem?

- Nekem nem az esetem, az én ízlésemnek túl tökéletes. Ha jobban belegondolok, nem is olyan tökéletes, csak a külseje, mert egyébként egy arrogáns, beképzelt disznó. Ez lenne a felsőbbrendű faj?! Bár más körülmények között lehet, hogy vonzónak találnám…, de miért érdekel, hogy tetszik-e vagy sem?

- Nem érdekel, csak dumálni akartam veled. Rég láttalak, és nem gondoltam volna, hogy pont itt találkozunk. Érdekes, hogy kiválasztott téged, a te múltaddal.

- Hidd el, én se gondoltam volna. Ez vagy valamiféle perverzió az árja fajnál, vagy nem tudott kitalálni nagyobb büntetést annál, hogy mostantól a személyes szócsövének kell lennem.

- Vagy ismeri a földi mondást:”tartsd magadhoz közel a barátaidat, de még közelebb az ellenségeidet!” Azért ne panaszkodj, legalább lett munkád, méghozzá nem is akármilyen. Ha jól tudom, az utóbbi időben nem nagyon kapkodtak érted a szerkesztőségek.

- Csak a gazdasági válság miatt. Igény lett volna rám, csak pénz nem, hogy megfizessenek.

- Nyilván ezt mondták neked, de én mást hallottam. Kiléptél a kívülálló tudósító szerepéből, és csatlakoztál az ellenálláshoz. Ezzel elvágtad a karrieredet, ezért nem akart senki sem alkalmazni.  

- Hagyjuk most a múltat, Jean! Itt van ez a rohadt titán közlemény, a többiek már dolgoznak, mint a gép, mi meg csak fecserészünk.

- Ugyan már, a többieket félálomban is leelőzzük. Te vagy még mindig a legjobb, persze, csak utánam - mondta Jean kihívóan, mint aki versenyezni szeretne.     

- Oké, lássuk, ki a jobb! - válaszolta Diána, jelezve, hogy elfogadta a kihívást.

Mindketten nekiláttak a munkához, Diána teljesen belefeledkezett a fordításba. A titán nyelv nem tűnt túl bonyolultnak: egyszerű, világos nyelvtani szabályok kivételek nélkül, kiejtés szerinti írás, a betűk is csaknem mind egyenes vonalakból álló, egyszerű jelek, ami leginkább a rovásírások jellemzője. A fordítóprogram viszont elég sivár volt, minden szóra csak egyetlen jelentést dobott ki.      

- Kész! - szólalt meg kisidő elteltével Diána, leütve közben a „küldés” gombot. Oldalra nézett Jeanra, aki székében elégedetten hátradőlve az óráját nézte:

- Két perc, harminc másodperc. Nem rossz, csak ennyivel előztelek meg. Azért ne legyél nagyon csalódott, a többiek még mind dolgoznak - biccentett Jean a háta mögött ülőkre.

Diána felvonta a vállát:

- Mit tehetnék, te egy nyelvzseni vagy. No, megyek, jelenésem van annál a colos Führernél. Tisztára mint a gimiben, ott is folyton az igazgatóiba hívattak - morogta maga elé miközben elindult a titán vezér irodája felé.

 

Lor Drakun az íróasztala mögött ült. A puritánul berendezett irodában nem volt ülőalkalmatosság vendégeknek, ezért amikor Diána belépett, ő is felkelt a székéből, és az asztal elé lépett.

- Nyilván furdalja a kíváncsiság, miért választottam be magát, Diána az én elit tudósítóim közé - tért rögtön a tárgyra Lor Drakun - Higgye el, nincsenek illúzióim a maga érzéseit illetően. Attól, hogy letette a fegyvert, gondolom, nem lett rögtön a titánok nagy barátja, továbbra is ellenérzései vannak velünk szemben, egyszóval nem reménykedem a hűségében. Ugyanakkor szakmailag, a tudása és a képességei alapján tökéletesen megfelel a feladatra, ráadásul, maga az élő bizonyíték arra, hogy mi, titánok álljuk a szavunkat, és kegyesek vagyunk a jó útra tért lázadókkal.

- Ezek szerint kitett engem a kirakatba - vágott közbe Diána némi gúnnyal a hangjában, jelezve, hogy tőle sem áll távol a szarkazmus - Egy újabb példája lettem a titánok nagylelkűségének és ezen keresztül a magától értetődő felsőbbrendűségüknek. Ügyes húzás, be kell ismernem, de téved, ha azt hiszi, hogy ezzel mindenkit megtéveszthet. Vannak, akik tudják, hogy nem volt választásom…

- Kedves Diána, már hogyne lett volna választása! - szakította félbe Lor Drakun - Mindig van választás, igaz, az ön esetében a börtön, nyilván, nem volt elég vonzó alternatíva. Ezzel arra célzok, hogy a törvényeink szerint megbüntetjük azokat, akik nem látják el a számukra kijelölt feladatot. Én pedig az ön érdekében remélem, hogy nem fog nekem csalódást okozni.

Diána hallgatott. Tudta nagyon jól, milyen rafinált csapdába esett. Elvileg tényleg volt választása, de hát ki akart volna börtönbe kerülni csalódott, többszörösen elutasított munkanélküliként egy zsíros és vonzó állás, vagyis a méltó visszatérés helyett? Legalábbis, ez a kép alakulhatott ki róla minden értelmes emberben, miután a mártíromság helyett elfogadta a titán vezér személyes tudósítójának megtisztelő posztját, ami nem mellékesen jókora irigységet is kiváltott újságírói körökben. A legjobb indulattal is minimum megalkuvónak, de akár számító helyezkedőnek, elvtelen árulónak is gondolhatták őt ezek után. Nem szólt, mert nem akarta felfedni valódi célját, és azért sem, mert érezte, hogy a titánok vezére gyanakszik. 

 

Szólj hozzá!

3. rész: Két évvel korábbban...

Kovács Andrea 2009.08.23. 18:21

Megcsörrent a piros telefon az elnök rezidenciáján. Holdvilágos éjszaka volt, épp csak pirkadni kezdett.

 

- Elnök úr, nézze meg az eget az ablakán keresztül!

- Fura kérés ez hajnali öt tájban, nem gondolja, védelmi miniszter úr? - válaszolta a korai telefonébresztő miatt kissé ingerülten az államfő - Mégis mit nézzek?!

- A Holdat, pontosabban azt, ami mellette van!

Az elnök kelletlenül belebújt papucsába és hálóköntösébe, s a telefonkagylóval a kezében az ablakhoz csoszogott. Széthúzta a függönyt, majd eltátotta a száját:

- Szent szarkofág, ez meg mi?!

- Elnök úr, borzasztó nagy baj van! Hétkor összeül a rendkívüli nemzetbiztonsági bizottság, és berendeltem néhány szakértőt is. Személyesen tájékoztatom önt, de egyelőre elég keveset tudunk. Kérem, jöjjön be minél hamarabb, amint tud - hadarta zaklatottan a miniszter.

- Egy órán belül magánál vagyok - válaszolta kurtán az elnök, majd letette a kagylót. 

Az ülésteremben a máskor unott arccal újságot olvasgató tárcavezetők most izgatottan suttogtak egymás között, amikor sietős léptekkel belépett az elnök:

- Uraim, összefoglalná valaki a kialakult helyzetet? - mondta menet közben a széke felé, a köszönésről meg is feledkezve.

A védelmi miniszter emelkedett szóra:

- Üdvözlöm, elnök úr! Tisztelt hölgyeim és uraim! Nyilvánvalóan már valamennyien megszemlélték azt a furcsa objektumot, amely a Hold mellett jelent meg ma éjszaka, és még most is látható. Egyet tudunk biztosan, hogy nem természeti jelenséggel van dolgunk, hanem határozottan mesterséges építmény, ám a mai tudásunk alapján kizárt, hogy bármelyik ország létrehozhatta. Ebből pedig az következik, hogy idegen eredetű, vagyis az űrből került ide, de fogalmunk sincs, hogyan. Egyik pillanatban még nyoma sem volt, egyetlen obszervatórium sem jelezte a közeledését, azután pedig már mindenki láthatta a saját szemével. Nem tudjuk továbbá, hogy van-e intelligens létforma az objektumon, és azt sem, hogy mi a célja. Arról viszont, sajnos, már értesültünk, hogy a mesterséges égitest óriási tömege miatt súlyos katasztrófák sorát indította el a Földön: földrengéseket, áradásokat okozott. Az egész világot készületlenül érte, ezért nagyon sok az áldozat, máris több tízmillió halottról kaptunk jelentéseket. Az anyagi kár is tetemes, egyelőre megbecsülni sem tudjuk. Leginkább a vízparti területeket sújtották a természeti katasztrófák, az Egyesült Államok partvidékén például, több nagyváros víz alá került. Nálunk, mivel nincs tengerünk, szerencsére, kisebb a baj, a mentést végző alakulatok folyamatosan dolgoznak.

- Képesek vagyunk elpusztítani az objektumot? Már ha arra a döntésre jutunk, hogy ez szükséges…

- Elnök úr, ez sajnos, lehetetlennek látszik, legalábbis szövetségeseink eddigi tájékoztatása szerint. A nukleáris csapásmérés ilyen távolságból lehetetlen, és egyébként is rendkívül kockázatos volna, a titokban végzett lézerfegyver-kísérletekről pedig egyelőre még a szövetség tagállamai egymásnak sem adnak információt. Ebben a pillanatban is üléseznek a NATO brüsszeli parancsnokságán, azt hiszem, jelenleg nem tehetünk mást, mint várjuk a döntésüket. Úgy tudom, a NATO felvette a kapcsolatot az orosz és a kínai vezetéssel, sőt még Iránnal is, hogy közösen találjanak megoldást az emberiség egészét veszélyeztető problémára.

- Szóval, egyelőre ennyi, uraim. Menjenek, végezzék a dolgukat, és haladéktalanul tájékoztassanak minden fontos fejleményről - zárta le a megbeszélést az elnök, ám amikor felemelkedett székéből, hogy távozzon, sajtótitkára kopogás nélkül rontott be a terembe:

- Elnök úr, uraim, jöjjenek gyorsan, látniuk kell, mi megy a tévében!

 

Diánát aznap kora reggel szintén telefoncsörgés verte fel álmából. A rádiótól hívták:

- Szedj össze mindent, amit tudsz, félóra múlva élőben kapcsolunk, azután menj ki az utcára, és ha visszajöttél, újra beadunk adásba. Annyiszor jelentkezz, ahányszor csak tudsz, egy csomó külföldi tudósítónkat elveszítettük - hadarta izgatottan a felelős szerkesztő.

Diána mechanikus mozdulattal bekacsolta a számítógépet és a tévét, majd kitámolygott a konyhába egy kávéért, addig fel sem fogta igazán, amit hallott. Felnézett a plafonra, a lámpa kissé imbolygott. A Kijev belvárosában álló, vastag falú régi ház földszinti lakásában csak ennyi érződött az egész bolygót megrázó földrengésekből. Szórakozottan kinézett a konyha ablakán keresztül az égre: olyan álomszerűnek tűnt, amit látott. Kintről autódudák és szirénák hangja hallatszott.  

A kávésbögrével a kezében visszament a szobába, hogy belenézzen a hírekbe. Összedőlt házak, sérülteket mentő tűzoltók, menekülő emberek, holttestek és gondterhelt arccal nyilatkozó tisztségviselők képeit mutatták az ukrán tévécsatornák. Diána igyekezett a munkájára koncentrálni, és nem gondolni arra, hogy mindezt hamarosan a saját szemével látja majd, ha kiteszi a lábát az utcára.      

Hirtelen megszakadt a közvetítés minden csatornán, hiába nyomkodta Diána a távirányító gombjait. Ám rövid idő elteltével váratlanul visszatért a kép: fura, hosszú fekete hajú, fekete ruhás alakok foglalták el a képernyőt. Egyikük, amelyik előrébb állt a többinél, megszólalt:

- Mi egy idegen faj katonái vagyunk. Humanoidok, akárcsak maguk. Nevezzenek bennünket titánoknak. Én a parancsnok vagyok, a nevem Lor Drakun. Azért jöttünk, hogy átvegyük az irányítást a Földnek nevezett bolygón. Ne próbálkozzanak támadással, úgysem képesek nekünk ártani, és ha nem muszáj, mi sem bántunk senkit. Hamarosan tárgyalni fogunk a Föld vezetőivel.

 

Szólj hozzá!

4. rész: Alkony

Kovács Andrea 2009.08.23. 18:19

Meleg nyári este volt, a Nap épp lenyugodni készült a téren ácsolt emelvény mögött, s  narancsszínű fénnyel világította meg a szónokokat hallgató tömeget. Sokan gyűltek össze, nagyon sokan, megtelt az egész tér, még a mellékutcák is.

 

Diána barátaival a színpad mögött ácsorgott.

- Gyere fel, nézz körül innen, az emelvényről! - kiáltott le neki Vitalij, a nemzeti radikálisok vezetője.

- Nem szabad, tudod. Én itt, Kijevben tudósító vagyok, csak külső szemlélő. Oda a hitelem, ha felmegyek hozzád! 

- Ugyan, ezt látnod kell! Nyugi, nem kell beszédet mondanod, sőt, ha feljössz, exkluzív interjút adok neked - mondta nevetve, és a kezét nyújtotta Diána felé.

- Egyszer még odalesz az állásom miattad, te bajkeverő - sóhajtott megadóan Diána, majd megfogta az erős kezet, amely egyetlen határozott mozdulattal az emelvényre lendítette. Megint átfutott rajta az érzés, hogy nem tud ellent mondani ennek a férfinak. A derűje és a határozottsága megint levette őt a lábáról, de ez az érzés volt az, amire egész életében vágyott, a mellette álló férfi pedig az, akit mindig is keresett, akivel egész további életének minden pillanatát meg akarta osztani. A férfi gyengéden átkarolta, és közel hajolva beszélt hozzá, hogy a nagy hangzavarban is jól hallhassa:

- Látod, ott jobbra, az a zöldek csoportja. Mellettük a liberálisok állnak, azok mellett a baloldali anarchisták, antiglobalisták, amott pedig a humanisták, jogvédők, állatvédők, azokat a lila zászlókkal meg nem ismerem. Nyilván, valami új csoport.

- Hányan vannak?

- A becslések szerint legalább százezren. A világ összes nagyvárosában hasonló tömegek tüntetnek.

- Már napok óta ez megy, mégis mi a célja ennek?

- Megmutatjuk a titánoknak az emberiség erejét és szabadságvágyát. A politikai vezetőinket pedig emlékeztetjük arra, miért is választottuk meg őket.

- Vitalij, most te jössz, mondj valami buzdítót az embereknek! - lépett hozzá a liberálisok képviselője.

Vitalij elengedte Diánát, és a mikrofon elé állt:

- Emberek! Azért gyűltünk itt ma is, immár sokadik napja össze, hogy megmutassuk a magát felsőbbrendűnek képzelő idegeneknek, milyenek vagyunk mi, emberek! Megmutatjuk nekik, mi is az a demokrácia, amit évszázadokon át építettünk, s amiért őseink nem egyszer történelmünk alatt az életüket is készek voltak feláldozni. A szabad akarat lételeme az emberiségnek. Nem fogadjuk el, hogy arrogáns jöttmentek irányítsanak bennünket, még ha technikailag fejlettebbek is nálunk, államvezetőinknek pedig azt üzenjük, hogy tartsák észben, mi a hivatásuk, és ne kössenek elvtelen alkut az idegenekkel a hátunk mögött! Politikai vezetőink teljes hírzárlat mellett tárgyalnak az idegenekkel az idegenek űrállomásán. Ezt nem tűrhetjük, azonnali tájékoztatást követelünk a tárgyalások állásáról! A Föld a miénk, társadalmunkat mi irányítjuk a saját belátásunk szerint, legyen az jó vagy rossz, de a mi döntéseink szerinti! A titánok megérkezésükkor komoly természeti katasztrófákat, milliók halálát okozták, és még csak bocsánatot sem kértek. Követeljük tőlük ezért, hogy kövessék meg az emberiséget, s ameddig ezt nem teszik meg, a politikai vezetőknek fel kell függeszteniük velük mindenféle tárgyalást!

Váratlanul a liberális képviselő odalépett Vitalijhoz, és a fülébe súgta:

- Az elnök beszél a tévében.

- Adjátok ki a kivetítőre! - mondta, s az óriás kivetítő felé nézett, ahol az államfő jelent meg a szokásos, nemzeti zászlóval díszített íróasztal mögött. A téren minden szempár a monitorra tapadt.

- Honfitársaim! Örömmel jelentem be, hogy a Föld országainak vezetői hosszas tárgyalások után megállapodásra jutottak a titánokkal. Az egyezség, amelyet valamennyi ország aláírt, gyümölcsöző együttműködést tesz lehetővé, ennek köszönhetően képesek leszünk megállítani, sőt visszafordítani a világunkat sújtó gazdasági válságot. Újjáépítjük a lerombolt városokat. Megszüntetjük a munkanélküliséget, mostantól mindenki számára létbiztonságot teremtünk. A megállapodás értelmében a titánok irányítása alatt tovább működhetnek a demokrácia intézményei, beleértve a kormányokat és a parlamenteket, de új törvényeink lesznek, ezentúl a titán faj szabályai szerint élünk. Miután ez az egyezség létrejött, kérek mindenkit, hogy menjen békével haza. Mostantól teljes gyülekezési tilalom lép életbe, vagyis minden utcai megmozdulás illegálisnak minősül. Isten óvja Ukrajnát, Isten óvja a Földünket!

A kivetítő elsötétült, s a zavarodottság moraja hullámzott végig a téren. Egyelőre senki sem mozdult, az emelvényen állókra néztek tanácstalanul.  

Diánának a torkában dobogott a szíve, hiszen tapasztalatból tudta, mit jelent, ha egy tüntetést betiltanak.

- Emberek! - szólt határozott hangon a tömeghez Vitalij - Vezetőink elárultak bennünket! Csak a saját zsebükre gondolnak, csak a saját bőrüket mentik! A gazdasági válságot is ők okozták önző, rövidlátó politikájukkal, most pedig eladták a Földet és az egész emberiséget az idegen betolakodóknak. Ezt nem hagyhatjuk annyiban! Harcolnunk kell a jogainkért, a demokráciánkért! Követeljünk rendkívüli általános választásokat! Váltsuk le az árulókat, s válasszunk magunknak igazi vezetőket, akik valóban bennünket, embereket képviselnek!

Ekkor váratlanul rohamrendőrök nyomultak be a térre, mögöttük vízágyús kocsikkal és fogolyszállító járművekkel. Szinte a semmiből teremtek elő, és sokan, több tízezren voltak. A tömegben kezdett a pánik eluralkodni.

- Oszoljanak! A tüntetés be lett tiltva! Azokat, akik nem mennek el, őrizetbe vesszük - harsogta egy hihetetlenül felerősített hang, a tér minden zuga visszhangozta. 

- Most a karhatalom képviselőihez szólok - folytatta Vitalij - Ez egy békés tüntetés, ne támadjatok! Ti is emberek vagytok, olyanok, mint mi, benneteket is elárultak, eladtak. Ne szolgáljatok idegeneket! A mi törvényeink szerint cselekedjetek!

Hirtelen idegen repülőjárművek jelentek meg az égen, össze-vissza cikáztak mélyen, közvetlenül az emberek feje fölött. A félelem teljesen úrrá lett az embereken, fejvesztve, egymás taposva menekültek. Hihetetlen zűrzavar kerekedett. A rendőrök gumibotokkal ütöttek mindenkit, akit értek. Az emelvényt még nem érték el, ezért Vitalij folytatta:

- Nem győzhetitek le az egész emberiséget! A végsőkig küzdeni fogunk! Nem élhetünk idegen elnyomás alatt, idegen törvények szerint! A Föld a miénk, senki nem veheti el tőlünk!

Fegyverlövések dörrentek, fülsiketítően, maghatározhatatlan irányból. Vitalij csendesen a földre rogyott. Diána felkiáltott, és a férfi fölé borult. Az emelvényen állók segítettek Vitalij testét hátrébb vonszolni.

- Ki lőtt?! Honnan lőnek?! - kiabálta Diána, de nem várt választ. Vitalij fejét az ölébe vette, próbálta magához téríteni. A többiek közben darabokat téptek fel az emelvényből fedezéknek.  

Vitalij egy pillanatra kinyitotta a szemét, s ránézett:

- Harcoljatok a...! - mondta, de már nem fejezhette be. Leállt a légzése, a szívverése. Diána próbálta újraéleszteni, de hasztalanul.

Valaki hátulról megragadta a vállát, és elrántotta. Vitalij helyettese, Tarasz volt:

- Meghalt! Vége van, már nem tudsz rajta segíteni! Menekülnünk kell!

- Nem hagyhatjuk itt! - üvöltötte a könnyeivel küszködve Diána, s igyekezett kitépni magát Tarasz szorításából, de a férfi erősen fogta, és levonszolta az emelvényről.

Diána később csak foszlányokra tudott visszaemlékezni: arra, hogy Tarasz fájdalmasan szorítja a karját, vonszolja maga után, földön fekvő embereken gázolnak át, miközben a társaik másokat félrelökdösve törnek utat, rohamrendőröket ütnek, rúgnak. Nem tudta visszaidézni mennyi ideig tartott, míg biztonságba értek, s milyen úton jutottak oda, de egy örökre az emlékezetébe vésődött: Vitalij mozdulatlan teste a félig szétbontott emelvényen, ahogy egyre távolodik tőle.

 

Szólj hozzá!

5. rész: Az ellenállás

Kovács Andrea 2009.08.23. 18:18

A Diánát karjánál vonszoló Tarasz egyszer csak zihálva megállt, vele együtt a többiek is. Diána akkor vette csak észre, hogy ismerős helyen vannak: a sportintézmény előtt álltak, ahová naponta jártak edzeni. Az épület zárva volt, Tarasz dörömbölésére az öreg Petyka bácsi, az éjjeli portás nyitott ajtót. Petyka bácsi a második világháború idején partizán volt, szerette a küzdősportokat űző fiatalokat, Diána barátai pedig tisztelték őt. Tudták, hogy megbízhatnak az öreg veteránban.

 

A szuterénben lévő tornateremben fáradtan rogytak le az egyik tatamira. Lassacskán gyülekezni kezdtek a harcművészek a teremben, Taraszék ugyanis időközben mobilon riasztottak mindenkit, akit csak elértek.

Ez a terem nem pusztán egy volt a sok közül, ez különleges volt: a szovjet idők óta a harcosok titkos helye volt, a legkülönfélébb harcművészek gyakoroltak itt már akkor, amikor még tiltottak voltak a harcművészetek. A terem jelképe volt a harcosok összetartásának. Diána egy ismerőse révén került ide, mert szabad idejében tökéletesíteni akarta otthon szerzett kungfu tudását. Csaknem három éve járt rendszeresen az edzésekre, s a teremben sok mindenkivel barátságot kötött. Vitalijt is itt ismerte meg.

Éjfél felé járt, s úgy tűnt, már mindenki eljött, akire vártak.

- Diána, ígérem neked, hogy tisztességgel meggyászoljuk Vitalijt, amint eljön az ideje, de most cselekednünk kell, úgy hogy szedd össze magad! - próbálta felrázni a még mindig kábult lányt Tarasz - Sokan azok közül, akik itt vannak, szeretnek, tisztelnek téged, hallgatnak rád. Vezetőkre van szükségük, és tartok tőle, hogy én egyedül Vitalijt nem pótolhatom.

- Látta valaki a híreket? Mi történt a világ más pontjain? - kérdezte váratlanul az összegyűltekhez fordulva Diána. Hirtelen csönd lett.

- Nagyjából ugyanaz, ami nálunk - válaszolta váratlanul egy magas, szőke, húszas éveiben járó fiatalember, akit Diána csak arcról ismert - Minden nagyvárosban szétzavarták a nagygyűléseket, a grúz és az orosz tüntetők viszont felkészültebbek voltak, mint mi. Náluk voltak fegyverek, visszalőttek, talán sikerült eltalálniuk egy-két idegen repülőt is. Nálatok, Diána, Budapesten, szintén próbáltak ellenállni, de csak baseball ütőkkel és molotov-koktélokkal támadtak vissza. Az egyik nyugati tévén hallottam, hogy a sérültek és a halottak felszívódtak, sem a kórházakban, sem a halottas házakban nem találják őket.

- Nyilván el akarják titkolni az áldozatok számát - vetette közbe Diána - Az eltűntek hányan vannak?

- Nagyon sokan. Városonként több tízezren.

- Figyeljetek most rám! Világossá vált, hogy a titánok, de még az országaink vezetői sem hajlandók a követeléseinket teljesíteni, ezért harcolnunk kell. Vitalijt sokan jól ismertétek. Tudjátok, hogy nem ütött soha, ha nem volt feltétlenül szükséges. Utolsó szavával arra kért bennünket, hogy harcoljunk, hát harcolnunk kell! A harcművészek dolga megvédeni a becsületet, a jogot, az igazságot és a szabadságot. Itt az ideje, hogy tegyük a dolgunkat! Hallgassatok Taraszra, mert neki és pártársainak több a tapasztalata abban, hogyan kell megszervezni az ellenállást. Én mostantól nem vagyok újságíró, nem vagyok tudósító! Csatlakozom az ellenálláshoz, fegyvert fogok, és meghalok, ha kell, mert elvettek tőlem mindent, amiért érdemes volt élnem. Az, aki úgy érez, mint én, maradjon, az pedig, akinek még maradt vesztenivalója, menjen el most, hogy később ne legyen baja abból, hogy itt volt, mert mi most fegyveres ellenállást kezdünk, ölünk, és meghalunk, ha kell!

Diána elhallgatott. A teremből senki nem ment el.

- Három csoportot alakítunk - szólalt meg Tarasz - A radikális vezetők, nyolcan és te, Diána leszünk az operatív testület. A nagyszüleimtől örököltem egy parasztházat Kijevtől 40 kilométerre egy eldugott kis faluban, ott húzzuk meg magunkat. Haza nem mehetünk, mert azonnal letartóztatnak bennünket. A többiek, akik részt vettek a nagygyűlésen, szintén veszélyben vannak, ők a hegyekbe utaznak, van ott a szervezetnek egy régi titkos kiképzőtábora, a hatóságok nem tudnak róla, úgyhogy az is biztonságos. Kellenek viszont olyan emberek, akik nem voltak kinn a tüntetésen, ezért nem gyanúsak. Ők maradnak Kijevben, eljárnak ide, az edzésekre a szokott időben, szóval, élik az életüket, mint eddig. Az ő feladatuk a hírszerzés lesz, a termünk pedig az információs központ. Az edzések alatt könnyen továbbíthatjátok egymás között az üzeneteket. Minden csoport választ futárokat, akik a kapcsolatot tartják majd a különböző egységekkel. A hírszerzők vegyék fel a kapcsolatot az orosz és a grúz sejtekkel, itt, Ukrajnában keressétek meg a kiugrott katonatiszteket és nemzetbiztonságiakat, ők is a segítségünkre lehetnek. Az első feladat kideríteni, hol vannak a titánok földi bázisai, ezek ellen indítunk támadásokat, szabotázsokat, mert meg kell akadályoznunk, hogy lejussanak a Földre.     

- Miből gondolod, hogy vannak földi bázisaik? - vetette közbe Diána.

- Azért, mert a harci gépeik nagyon hamar beavatkoztak az oszlatásba, amit csak kétféleképpen tehettek meg: vagy már eleve a Földön állomásoztak, vagy valamiféle transzport technológiával kerültek ide, ahhoz pedig kell, hogy legyen valami berendezés a bolygónkon. Fizikus vagyok, nekem elhiheted, hogy másképp nem érhettek ide percek alatt az űrállomásukról. Ha pedig azt feltételezzük, hogy a végcélnál nem kell lennie semmilyen eszköznek a materializálódáshoz, akkor is mindenképpen konkrét és nagyon pontos koordinátákra van szükségük egy elég nagy, üres területen, különben akár egy épület falában is kiköthetnek. Szóval, a legsebezhetőbbek a repülőgépeik ott és abban a pillanatban, amikor materializálódnak, ezt kell megtalálnunk. Nos, mindenki tudja a feladatát, azonnal indulnunk kell! Senkinek ne szóljatok arról, hogy elutaztok, jobb, ha eltűntnek hisznek benneteket!

 

Nyolc nap múlva futár érkezett a faluba.

- Van egy jó és egy rossz hírem - kezdte - A kapcsolataink felfedeztek több idegen objektumot is, valamennyi viszonylag közel van a fővárosokhoz. A rossz hír, hogy az ukrajnai Csernobilnál van az erdőben, szóval, nem lehet csak úgy felrobbantani, mert a detonáció kárt tehet a sérült atomreaktorra épített betonszarkofágban, ami súlyos nukleáris katasztrófát okozhat, ráadásul a sugárzás miatt maximum két óránk van az akció végrehajtására, mert védőruha nélkül kell odamennünk.

- Hogyan őrzik az objektumot? - kérdezte Tarasz félbeszakítva a hírnököt.

- Nincsenek őrök, az objektumot valamiféle erőtér védi. Az oroszok már dolgoznak a hatástalanításán, ha eredményre jutnak, azonnal továbbítják nekünk.

- Eszerint, ha bejutunk, több kisebb robbantással kell működésképtelenné tenni az objektumot. Ehhez nagyon precíz számítások kellenek. Hoztál adatokat az objektumról?

- Minden itt van, amit eddig tudunk róla - nyújtott át egy lemezt Tarasznak a futár.

 

Három héttel később Diána ötödmagával Csernobil felé tartott egy dzsipen. Önként jelentkezett a feladatra, elég jól bírta a hosszútávfutást, erre pedig szükség volt, mert az út egy részét az erdőben gyalog kellett megtenniük, méghozzá a radioaktivitás miatt igen gyorsan. A dzsipet az erdő szélén faágak alá rejtették, és futva nekivágtak az útnak. Az objektumról azt  tudták, hogy egy hangárszerű építmény, és valóban, ahogy Tarasz sejtette, transzport technológiával azon keresztül érkeznek a titán harci gépek a Földre. A titánok rögtön a megérkezésükkor hordozórakétákkal küldték a Földre a hangárokat, amelyek automatikusan landoltak a beprogramozott koordinátákon.

- Tiszta! Gyerünk! - adta ki a parancsot az egység vezetője a hangár bejáratánál, miután az orosz tudósoktól kapott eszközzel hatástalanították az erőteret.

Az objektum kongott a csendtől. A csapat sietve nekilátott a betanult tervrajz alapján a robbanószerkezetek elhelyezéséhez. Már minden detonáló a helyén volt beélesítve, amikor váratlanul bekapcsolt az objektum.

- Fuvar érkezik. Kifelé! - üvöltötte a parancsnok. Még időben kijutottak, és a hangár oldalánál lévő bokrok közé vetették magukat.

- Meg kell várnunk, míg a transzport befejeződik, addig nem robbanthatunk a szarkofág miatt. Kiszámíthatatlan lenne a detonáció ereje - súgta a csoport robbantási szakértője.

- Ez most nem hiányzott. Szoros lesz a visszaút - morogta a parancsnok, s gondterhelten az órájára nézett - Másrészről viszont a belépő gépek aligha fognak tudni visszatérni az űrállomásra, később azokat is megsemmisíthetjük.

- Induljatok! A robbantás már úgyis az én dolgom - mondta a szakértő.

A parancsnok bólintott:

- A dzsipben várunk rád, amíg lehet. Ne maradj túl sokáig! Sok szerencsét!

Szótlanul ültek a járműben, míg a szakértőre vártak. A dzsipet átalakították, így ők jóval kisebb sugárzásnak voltak kitéve, de a szakértő túl sokáig elmaradt. Az egység parancsnoka szinte folyamatosan az óráját nézte. Végül csak feltűnt egy futva közeledő alak a fák között.

- Sikerült! - nyögte ki zihálva, de szélesen mosolyogva a szakértő - Egy tucat gép jött át...

- Túl sokáig maradtál! - vágott a szavába a parancsnok, miközben rátekerte a sugárvédő köpenyt, nehogy másokat is tovább fertőzzön.

- Irány a kórház, taposs bele! - mondta a sofőrhöz fordulva, majd hozzátette:

- Ránk is vár egy kíméletlen zuhanyzás.

 

Pár nappal később futár érkezett a faluba, meglehetősen zaklatott volt:

- A kiképzőtábort felfedezték, és lerohanták.

- Tarasz is ott volt. Tudsz róla valamit? - vágott a szavába Diána.

A futár megcsóválta a fejét:

- Senki sem élte túl. 

 

Szólj hozzá!

6. rész: Feltartott kezekkel

Kovács Andrea 2009.08.23. 18:17

Az ellenállás gyorsan és végérvényesen hanyatlott. Nemcsak az ukrajnai kiképző tábor bukott el, de világszerte sorra lepleződtek le az ellenállósejtek. A kormányok terroristáknak titulálták a felkelőket, a lakosság is elfordult tőlük, egyre ritkábban nyújtottak segítséget az ellenállóknak. S ekkor - kitűnően időzített pillanatban - jött a titánok ultimátuma: teljes büntetlenséget ajánlottak minden ellenállónak, aki 48 órán belül leteszi a fegyvert, és megadja magát.

 

Diána és társai gondterhelt arccal ücsörögtek a kijevi edzőteremben, éppen ott, ahol néhány hónappal korábban az ellenállást elindították. Miután a csoport egymás után minden korábbi vezetőjét elveszítette, Diána lett - úgy szólván - a rangidős. Elfogadták őt annak ellenére, hogy külföldi volt.  

- Úgy gondolom, hogy komolyan fontolóra kell vennünk az amnesztia elfogadását - szólt Diána az összegyűltekhez - Túl sok embert veszítettünk, és én nem akarom kockára tenni már senki más életét. Persze, mindenki maga dönt, hogy leteszi-e a fegyvert vagy sem, de én az előbbi mellett vagyok. Higgyétek el, nem volt könnyű meghozni ezt a döntést, de látva, mennyire eredménytelen minden akciónk, arra a következtetésre jutottam, hogy ideje harcmodort váltani. Az amnesztia elfogadása nem kell, hogy az ellenállás teljes feladását jelentse, inkább csak visszavonulást. A nyílt konfrontáció helyett most inkább csendben, titokban kell minél több információt gyűjtenünk, hogy egy alkalmasabb pillanatban leszámolhassunk a titánokkal. Ehhez először is fel kell derítenünk az idegenek gyengeségeit.

- Igaza van Diánának - szólt közbe Ruszlan, aki kapitányi rangban szolgált az ukrán légierőnél, mielőtt csatlakozott az ellenálláshoz - A leszállóbázisok felrobbantásával nem sokat értünk el, a titánok napokon belül új hangárokat állítottak a helyükre. Az elfogott repülőgépeikről kiderült, hogy robotpilótákkal működnek, és nem kompatibilisek a mi technikánkhoz, szóval nem vettük semmi hasznukat. Egyetlen titán sem lépett még a bolygónk felszínére, úgyhogy némi anyagi veszteségen kívül más kárt nem tudtunk eddig a titánoknak okozni. Igazuk volt, tényleg nem árthatunk nekik, legalábbis így nem.

- Megértem, ha valaki tovább szeretne harcolni, hiszen annyi mindenkiért kellene bosszút állnunk, de ha most nem használjuk ki ezt a lehetőséget, keresztet vethetünk az ellenállásra, és a szabadságunkra is - vette vissza szót Diána - értesüléseink szerint az ellenállók zöme külföldön is a fegyverletételt fontolgatja…

- A tieid biztosan, Diána - kiabált be egy alig húsz éves forma fiatalember - A magyarok gyenge harcosok. Mikor is nyertetek utoljára háborút?

- Igor, a magyar büszke nép, nem tűri jól az elnyomást, és ha kicsit is ismernéd a történelmünket, nem beszélnél badarságokat. Különben is, van elég bajunk a titánokkal, minek még nemzetiségi ellentéteket is szítani?! Azt ajánlom, hogy a jövőre koncentrálj, Igor, ne a múlttal törődj! - vágott vissza kissé ingerülten Diána. Válaszát helyeslő moraj követte, Igor elhallgatott. Az ukrajnai ellenállók között nem Diána volt az egyetlen más nemzetiségű, több orosz, grúz és más származású is akadt a csapatban.

- Veled mi lesz most, Diána? - kérdezte váratlanul Ruszlan.

- Nyilván hazaküldenek, aligha kellek itt tudósítónak. Ne aggódjatok, majd találok valami másik munkát, és megoldom, hogy kapcsolatban maradjak veletek. Ti is tartsatok össze, én otthon összeszedek egy új csapatot. Még semminek sincs vége!

   

       - 0 -

 

Diána több mint egy éve, hogy hazatért, ám otthon rosszabb helyzet várta, mit gondolta. A gazdaság tovább hanyatlott, hónapról-hónapra drágultak az élelmiszerek, az üzemanyag, nőtt a munkanélküliség. Nyoma sem volt a titánok által beígért jólétnek. Diánát újságíróként sehol sem alkalmazták, a legtöbb helyen leépítésekre hivatkoztak, de belül tudta, mi is az igazi ok. Próbált alkalmi munkákból megélni. Optimista ember lévén, időnként még élvezte is, hogy kicsit beletanulhat egy-két új szakmába, de a lelke közben folyton háborgott. A parlament, a kormányintézmények működtek, de minek, hiszen lassacskán már semmilyen fontos ügyben nem volt hatáskörük: a titánok fokozatosan szerezték meg az irányítást. Először a hadügyekben vették el a döntést az országok vezetőitől: megszüntették a NATO-t, és annuláltak minden katonai egyezményt, helyette aláírattak a Föld összes országával egy általános meg nem támadási és leszerelési szerződést. Ezután a külügyek irányítását vették ki a földi politikusok kezéből, majd a közigazgatás és az igazságszolgáltatás került sorra. A közlemény, amelyet elsőként kellett Diánának lefordítania az űrállomáson, a titán büntetőtörvények földi bevezetéséről szólt. Könnyebb esetekben ugyan meghagyták a törvénykezés jogát a földi bíróságoknak, ám azok csak a bűnösséget vagy az ártatlanságot állapíthatták meg. A súlyosabb ügyekben a titánok döntöttek, a büntetés pedig minden esetben életfogytig tartó kényszermunka volt. Ez a büntetés várt azokra a lázadókra is, akik nem tették le a fegyvert az amnesztiarendelet határidejének lejártáig. Kegyelmet kizárólag a titánok vezetője adhatott, döntését nem kellett indokolnia, és senki nem vonhatta azt kétségbe.

Miután már az államok belügyeibe is egyre mélyebben avatkoztak be a titánok, érthető volt, hogy Lor Drakunnak meg kellett szerveznie saját kommunikációját - megkerülve a politikai vezetőket - közvetlenül a Föld lakói felé, ezért válogatott hát ki magának egy csoport újságírót. 

Diána az utasításnak megfelelően másnap reggel felkészülve a nyelvtanfolyamra, utazótáskával állt az űrállomás fedélzetén a többi tudósítóval együtt. A titánok mindenkit egy-egy külön kabinba vezettek, majd rájuk zárták az ajtót.

Az ablaktalan kabin elég szűk volt, és igen puritánul berendezve. Mindössze egy ágy volt benne, egy asztal számítógéppel, székkel, egy keskeny beépített szekrény a ruháknak, egy ételkiadó automata, az étkezéshez pedig egy kis pult a falhoz rögzítve. A fürdőszobán nem volt ajtó, de még tükör sem volt benne, csak egy kicsi polc és egy fogas a törülközőnek. Mindenből csak a legszükségesebb.

A kabin egy luxusbörtön cellájára hasonlított, a tanfolyam pedig felért egy agymosással. A falakban hangszórók voltak, amelyeken keresztül egy gépi hang folyamatosan mondta a titán nyelvleckéket, még éjjel is, igaz, akkor kicsit halkabban, de kikapcsolni nem lehetett. A számítógép monitorján időnként írásbeli feladatok jelentek meg, amit azonnal meg kellett oldani, a gép ugyanis visszaszámolt, és ha nem volt kész, hangosan üvöltözni kezdte titánul, hogy „próbáld újra, próbáld újra!”

Diána csalódott volt, hogy bezárták, tudta, hogy így most aligha tud titán DNS-mintát szerezni Kempelen professzornak, ahogy megígérte. Kempelen doki egy fura figurája volt a magyar ellenállásnak, szakterülete a pszichiátria és genetika volt. DNS-minta kellett neki, hogy kiderítse, miben különböznek a titánok az emberektől.  

Az állandó monoton titán szövegeléstől Diána rosszul aludt, az első hét vége felé már-már azt hitte, hogy az idegei felmondják a szolgálatot. Egy éjjel dühében ököllel belevágott az egyik hangszóróba, amely egy reccsenéssel beszakadt, és végre, csend lett.

Öröme azonban nem tartott sokáig: egy perc sem telt el, és egy titán jelent meg az ajtóban szerszámokkal és egy új hangszóróval. Szótlanul és rezzenéstelen arccal cserélte ki a hangszórót, majd bekapcsolta, és távozott. Rezignáltságából Diána arra következtetett, hogy nem ő volt az első, aki összetört valamit a kabinjában. Az újra megszólaló monoton titán hangtól Diánát a sírás kerülgette, ám ekkor észrevett valamit: a hangszóró sarkából egy hosszú fekete hajszál lógott ki. A magas titán szerelőnek erősen előre kellett hajolnia, míg kicserélte az összetört berendezést, a haja pedig szerelés közben az arcába lógott. Minden bizonnyal fel sem tűnt neki, hogy a haja beakadt. Diána nem szerette a dolgait a véletlenre bízni, de a vak szerencse most mégis megtalálta: a hajszál… meglett a professzornak a DNS-minta!

Ez a tudat erőt adott neki, hogy kibírja a nyelvtanfolyamnak nevezett pszichikai kínzást, sőt, idővel már aludni is képes volt. Lassacskán már fordítás sem kellett, a lényegét értette a titán szövegeknek, és kezdett egyre folyékonyabban beszélni. Három hónap múlva eresztették ki, és rögtön a konferenciaterembe vezették. A terem csaknem félig üres volt. Sokan kihullottak, mert nem bírták el a megterhelést.      

 

Pár héttel később Diána a titkos csatornán üzenetet kapott Kempelen doktortól, aki sürgős találkozót kért tőle.

- Megdöbbentő eredményre jutottam a hajszál vizsgálatakor - mondta izgatottan hadarva a professzor - Az általad szerzett titán DNS-mintát összevetettem egy emberi DNS-sel, és mindössze 0,2 százalékos különbséget találtam! Szóval, hogy értsd, a tudomány mai állása szerint az ember és az emlősállatok, mondjuk, a patkány közötti DNS-beli eltérés körülbelül 10 százalék, a legközelebbi rokonainktól, az emberszabású majmoktól pedig a különböző kutatási eredményeket átlagolva nagyjából 2 százalékban különbözik a DNS-ünk. Eszerint a csimpánz és az ember közti különbségek száma körülbelül tízszer több, mint két bármelyik ember esetében…

- Doki, kezdem elveszíteni a fonalat. Bökje már ki, mire akar kilyukadni?! - vágott közbe Diána.

- Hát nem érted?! Mi, emberek jobban hasonlítunk a titánokra, mint az emberszabású majmokra! A te DNS-eddel vetettem össze, és az eredmény szerint az a titán, akié a hajszál volt, csak annyiban különbözik tőled, mint bármelyik ember a másiktól!

3 komment

7. rész: Kínos bájcsevely

Kovács Andrea 2009.08.23. 18:15

Diánának első titán tudósítói munkája után igen kellemetlen beszélgetése volt főszerkesztőjével. A főnöke, Emil idegesen, vörös fejjel járkált az irodájában, nem ült le az asztala mögé, ahogy szokott, hanem jártában mondta a magáét:

 

- Minek kellett belenyúlnod abba a közleménybe?! Egyszer az életben leadhattad volna úgy, ahogy volt, de te megint nem bírtál magaddal, átszerkesztetted, sőt még meg is húztad!

- Azt csináltam, ami a dolgom: hírt egy közleményből. Valódi hírt, ha érted mire gondolok - vágott vissza némi gúnnyal Diána - Egyébként meg csak a fölösleges titán öntömjénezést húztam ki, mert abban nincs semmi hírérték. Minden ember tisztában van azzal, mennyire nagyra tartják magukat a titánok. Netán Lor Drakun panaszt tett emiatt nálad?  

- Még nem, de ez efféle viselkedés megronthatja a kapcsolatot vele, és súlyos károkat okozol a magyar nemzeti hírügynökségnek. Biztos vagyok benne, hogy csak egy szimpla fordítást várt tőled, és nem kaptál engedélyt arra, hogy átírd az egészet!

- Ne túlozz, az egészet nem írtam át…

- Mindenestre most miattad arra kényszerülök, hogy írásban kérjek bocsánatot, és felajánljam a hír visszavonását és újraírását.

- Ez nagy hülyeség lenne. A hír már rég kiment, ne csinálj magadból bohócot!

- Diána, azt ajánlom, hogy vegyél vissza az arcodból! Vedd tudomásul, hogy semmi pénzért nem engedtelek volna vissza dolgozni ide, a hírügynökségbe, ha maga a titán vezér nem utasított volna erre. Amint kiesel a kegyeiből, úgy kirúglak innen, hogy a lábad sem éri a földet, megértetted?!  

Az utolsó mondatát a főszerkesztő a fogai között sziszegve mondta. Diána értette, mi ment végbe Emilben: betegesen ragaszkodott a főszerkesztői székhez, amibe mellesleg nem a tehetségével és a szorgalmával került, s ezt ő maga is jól tudta, de sohasem vallotta volna be nemhogy másnak, de valójában még magának sem. Emil egy gátlástalan helyezkedő volt, bárkit kiszolgált, és bárkin képes volt átgázolni, csakhogy előrejusson a ranglétrán. Diánától pedig már korábban is tartott, mert tudta, hogy a lány tehetségesebb, képzettebb és okosabb nála, lenézi őt, és ezt még csak nem is leplezi. Most meg Diána a titán megbízatással olyan erős pozícióba került, hogy Emilnek nemcsak a főszerkesztői posztját, de még az állását is veszélyeztette. Egy minden téren kisebbségi komplexusokkal küzdő férfinek nincs is kínosabb egy ilyen nőt tudni a beosztottjának, pláne, miután semmi hatalma nem maradt fölötte.  

 

Lor Drakun az űrállomáson ismét az irodájába kísértette Diánát:

- Egy igen meglepő levelet kaptam a főszerkesztőjétől, Diána. Az ön főnöke bocsánatot kér tőlem, de nem értem, miért.

- Szerinte megsértettem önt és a titán fajt azzal, hogy kissé átfogalmaztam az ön közleményét, parancsnok.

- Engem aztán nem sértett meg! Ha magában nem is, Diána, de a szaktudásában szászázalékig megbízom, különben nem választottam volna ki, de ezt már egyszer mondtam. Maga tudja, hogyan kell egy hírt tálalni az embereknek úgy, hogy odafigyeljenek rá, és megjegyezzék, nekem pedig csak ez számít, az nem, hogy ezt technikailag hogyan oldja meg. Sőt, kellemes meglepetésként ért, hogy a velem szemben táplált ellenszenve ellenére, vette a fáradtságot, és igyekezett a legjobb tudása szerint elvégezni a magára kiosztott feladatot. Hiszen hazaküldhetett volna egy egyszerű, hevenyészett fordítást is, mint a többiek, de nem, maga egy igazán ütős hírt gyártott a közleményemből. Azt hiszem, ezt maguk, újságírók így mondják. Megmagyarázná nekem, hogy miért ölt ennyi energiát egy ellenséges faj közölni valójának továbbításába?

- Megtisztelő az elismerése, Lor Drakun, számomra is meglepő, hogy ilyen pozitív a véleménye a munkámról. A magyarázat sokkal egyszerűbb, mint gondolja: az újságírást a hivatásomnak tekintem, és egyfajta büszkeségből nem adok ki a kezemből fércmunkát.

- Nos, ez dicséretes. El is hiszem magának, bár először valami hátsó szándékot gyanítottam…

- Mifélét?!

- Felejtse el, már nem érdekes! A főnöke pedig egy barom, jól mondom?

- Azt hiszem ez a jelző megfelelő rá.

- Ha ez az ember akadályozza önt a munkájában, kirúgatom.

- Erre semmi szükség, kérem, ne tegye!

- Ahogy gondolja, Diána. Egyébként nemcsak emiatt hívattam. Tudja, eddig nem volt alkalmam lázadóval csevegni, és bármilyen intelligensnek is tartom magam, be kell ismernem, hogy van egy-két dolog, amit nem értek az emberek viselkedésében. Azt remélem, hogy egy olyan kivételes nőtől, mint maga, választ kaphatok a kérdéseimre.

Diána zavartan hallgatott.

- Itt van például, a maga főnöke - folytatta Lor Drakun nem várva a válaszra - Egyesek, mint maga, kapásból visszautasították a velünk való együttműködést, mások, mint ez a főszerkesztő pedig enyhén szólva túllihegi a szolgálatkészséget. Egyik viselkedést sem vélem racionálisnak.

- Mi, emberek, nem mindig vagyunk racionálisak…

- De lenni-e kell erre észszerű magyarázatnak!     

- A főnököm viselkedését meg tudom magyarázni. Ő egyszerűen fél. Aggódik az állásáért, a jólétéért, az életéért, ezért képes megalázkodni, sőt ha kell, bolondot is csinálni magából.

- Maga viszont nem.

- Én nem.

- Talán ön nem szeret élni? Netalán jól élni?

- De igen. A különbség köztem és a főnököm között az ár, amit ezért hajlandóak vagyunk megfizetni.

- Látja, ez az, amit nem értek. Kifejtené?

- Előbb engedje meg, hogy most válaszoljak arra, amit a korábbi beszélgetésünkkor a döntésről mondott nekem. Emlékszik? Azt mondta, hogy mindig van döntés. Én dönthettem a tudósítói munka elfogadása vagy a börtön között. Ám vannak az emberek között olyanok, akik a rossz és a még rosszabb közötti választást nem tartják igazi döntési lehetőségnek, és ilyen esetben mindkettőt elutasítják, vagyis nem hajlandók a kettő közül dönteni. Másrészről viszont ez is egyfajta döntés, mármint annak az elhatározása, hogy választunk a felajánlott lehetőségek közül, vagy sem. A titánok uralmát pedig éppen azért utasítottuk el, mert éppen úgy, mint maga nekem, nem ajánlottak fel igazi alternatívát, hanem ultimátumokat intéztek hozzánk, tehát elvették tőlünk a döntés jogát.

- Eszerint nem fajgyűlöletből lázadt fel ellenünk?

- Az idegengyűlölet nagyon is távol áll tőlem. Én azok közé tartoztam, akik úgy gondolták, hogy az emberiség nincs egyedül a világmindenségben, és reméltem, hogy megélhetem a nagy találkozást egy intelligens földönkívüli faj képviselőivel. Csakhogy azt reméltem, hogy ez a faj lesz annyira intelligens és civilizált, hogy egyenrangúként bánnak majd velünk, emberekkel.

- De hát ez nem lehetséges! Mivel mi fejlettebbek vagyunk, eleve nem kezelhetjük az embereket velünk egyenrangúként!

- Ami azt jelenti, hogy nem eléggé fejlettek ahhoz, hogy ezt megtegyék. Ehhez birtokában kellene lenniük a nagyvonalúság képességének, de ezt az önök faja irracionálisnak tartaná.

- Mit ért azalatt, hogy nagyvonalúság?

- Ez számomra azt jelenti, hogy az erősebb nem tapossa el a gyengébbet csak azért, mert könnyen megteheti. Vagyis, ha a titánok nagyvonalúak lettek volna, nem rohanják le a bolygónkat, és kényszerítenek bennünket arra, hogy úgy éljük, ahogy ők megengedik nekünk, hanem felajánlhatták volna, mondjuk, a segítségüket abban, hogy jobbá tegyék az életünket.

- És totális kudarcot vallottunk volna, legalábbis így vélem az alapján, amennyire az emberiséget megismertem. Diána, az emberek túlnyomó része évezredek óta hisz valamiféle felsőbbrendű lényben, amit Istennek nevez, és akihez azért könyörögnek, hogy oldja meg helyettük a problémáikat, tegye boldoggá az életüket. Az a tapasztalatom, hogy az emberek egyáltalán nem szeretnek dönteni, a sorsukat szívesebben adják egy felsőbbrendű hatalom kezébe. Mi, titánok pedig éppen ezt tesszük: levesszük a döntések felelősségét a vállukról. Most mondja, meg: nem én vagyok a maguk messiása, akit annyira vártak?!

- Sajnos, igazat kell adnom önnek abban, hogy az emberek többsége szereti másra hárítani a döntéseket, és mást okolni a problémáiért, könnyebb elfogadnia, hogy nem rajta múlik az élete, hanem azt valami más irányítja, de nem minden ember gondolkodik így, köztük én sem. Ateista vagyok, elsősorban azért, mert én akarom irányítani az életemet, és ha rosszul döntök, a hibákat is én akarom elkövetni. Mi, emberek, ezt nevezzük szabad akaratnak, ami igaz, talán tényleg ellentmond a vallásosságnak. Maguk, titánok pedig nem istenek, még akkor sem, ha fejlettebbek az emberiségnél. Parancsnok, azt hiszem, ha egy átlagember gondolkodásának megismerésére vágyik, akkor nem velem kellene ilyesmiről beszélgetnie…

- Én magát akarom megismerni, Diána.

 

Szólj hozzá!

8. rész: Túl sok kérdés

Kovács Andrea 2009.08.23. 18:14

A nyelvtanfolyam után megmaradt alig több mint hatvan tudósító, már sokkal szabadabban mozoghatott az űrállomáson. Diána ki is használta a lehetőséget, Lor Drakun egyik soron következő sajtóértekezlete előtt ismét elszakadt a többi újságírótól, és elindult, hogy megkeresse a munkatábort, ahol halottnak hitt ellenállótársát, Taraszt megtalálta.

Erősen koncentrált, hogy visszaemlékezzen az odavezető útra. Nem jutott még messzire, amikor az egyik sarkon befordulva váratlanul Lor Drakunnal találta szembe magát. A titán vezér mellén összefont karral állt előtte jobb vállával lezserül a falnak támaszkodva, még a lábát is hanyagul keresztbe vetette. Mosoly bujkált a szája szegletében, egyértelmű volt, hogy Diánára várt.

- Már figyelmeztetnem kellett volna magát, hogy nem tanácsos vaktában kószálni egy ilyen hatalmas űrállomáson. Veszélyes lehet - mondta nyugodt hangon. Szemlátomást igen elégedett volt a hatással, amit váratlan megjelenésével Diánára gyakorolt, aki erre úgy lemerevedett, hogy még a lélegzete is bennakadt egy hosszú pillanatra.

- Tudom, hová igyekszik, és ha szólt volna, hogy szeretné meglátogatni az egyik volt ellenállótársát, engedélyeztem volna, sőt, még oda is kísértetem - folytatta Lor Drakun még mindig mosolyogva.

- Nem véletlenül futottunk itt össze, igaz?

- Persze, hogy nem. Az egész űrállomás be van kamerázva, de nyilván, ön nem ismerte fel a mi berendezéseinket. Értesítettek, hogy megint lelépett, én pedig egy rövidebb úton maga elé jöttem. No, jöjjön, a tájékoztatóm után meglátogathatja a barátját - biccentett a fejével a konferenciaterem irányába, és elindult. Diána szótlanul követte. 

- Üdvözlök mindenkit! - kezdte Lor Drakun az újságírók elé állva. Ma egy bejelentésem van: megállapodtam a kormányaikkal, hogy az érkezésünk okozta természeti katasztrófáért kárpótlásul néhány technológiai téren szerzett ismeretünket megosztjuk az önök szakembereivel. Erről többet nem kívánok mondani, a megegyezés részletei bizalmasak. Elérkezettnek látom viszont az időt arra, hogy a Föld lakói jobban megismerjék a titánokat, ezért hajlandó vagyok válaszolni néhány kérdésükre arra vonatkozóan, ami a leginkább érdekli velünk, titánokkal kapcsolatban az embereket. Tessék, kérdezhetnek!

Több tucat kéz emelkedett a magasba, Diána még kivárt. Lor Drakun egy erősen kopaszodó, köpcös tudósítónak adta meg elsőként a kérdezés lehetőségét.

- Átlagosan mennyi a titánok intelligenciahányadosa?

„Ezt az alákérdezést!” - morogta maga elé Diána.

- Nemrég felkértünk néhány földi szakembert, hogy végezze el a maguk által IQ-tesztnek nevezett vizsgálatot egy véletlenszerűen kiválasztott, százfős titán csoporton. Az eredmény szerint a titánok átlagos IQ-ja 185. Azért vetettük alá magunkat önként ennek a vizsgálatnak, hogy meggyőzzünk minden kételkedőt a titánok magas intelligenciájáról.

- Hány titán van az űrállomáson?

- A legénység létszáma csaknem eléri a 165 ezret.

- Elég kevés ez ahhoz képest, hogy az űrállomás nagyobb a földi nagyvárosok zöménél. Körülbelül akkora, mint Tokió, ott viszont csaknem 13 millió ember él - vette közbe Jean.

- És mi a kérdése? - vágott közbe Lor Drakun.

- Hát az, hogy minek építettek ekkora űrállomást, 165 ezer katonának?

- Az űrállomás nem pusztán egy személyszállító eszköz. Többféle funkciója van, olyan dolgok, amelyekhez helyre van szükség.

- Például van rajta egy büntetőtelep - vetette közbe Diána - Miért?

- Igen, nemcsak a Földön, de az űrállomáson is létesítettünk munkatábort. Az itt élő elítéltek elsősorban az űrállomás működtetésében és karbantartásában vesznek részt.

- Vannak közöttük olyanok, akiket még az ellenállás idején ejtettek foglyul. Rájuk miért nem vonatkozott az amnesztia? Miért nem engedték szabadon őket?

- Azért, Diána, mert ők már fogságban voltak, az ítéletük pedig már addigra megszületett.

- De ettől még szabadon engedhették volna őket az amnesztia után…

- Már meghozott ítéletet nem változtatunk meg. Egyébként is, jó helyen vannak ott, ahol vannak, ők már nem okozhatnak gondot nekünk. Az amnesztiával a még aktív ellenállókat akartuk megadásra szorítani, és a maga példája is mutatja, hogy ez sikeres volt.

- Titán nők vannak az űrállomáson? - kérdezte egy lengyel újságírónő.

- Nem, csak férfiak. Ez egy hadihajó, és a mi fajunk női nem katonáskodnak.       

- Hol van a titánok bolygója?

- Ezt egyelőre biztonsági okokból nem árulhatom el.

- Csak egy bolygójuk van, vagy több is?

- Ez sem nyilvános információ.

- Hogyan jöttek ide úgy, hogy a csillagászok nem észlelték a közeledésüket?

- Az űrutazáshoz olyan módszert használunk, amit a maguk tudósai még felfogni sem képesek.

- Hogyan lehetséges az, hogy földönkívüliek, de pont olyanok, mint mi emberek?

- Nem vagyunk pont olyanok, mint maguk. Intelligensebbek, és ettől felsőbbrendűek vagyunk. Egyébként mit várt: kis zöld emberkéket? No, de mára elég a kérdésekből, legközelebb folytatjuk. Diána, maga mehet a barátjához, egy emberem elkíséri.

 

 

A fogolytábort erőtér zárta el az állomás többi részétől. A Diánát kísérő titánnál volt egy távirányítóra emlékeztető eszköz, azzal kapcsolta le, hogy beléphessenek, majd rögtön újra aktiválta. A börtön egy óriási nagy terem volt, minden lépésük erősen visszhangzott. A foglyok látszólag szabadon mozogtak bent, rácsokat Diána sehol sem látott. A titán egy kis szoba elé vezette Diánát, ahol Tarasz várakozott egyedül. A helyiségben semmilyen bútor, még csak egy szék sem volt, a padlóra festett vörös csík viszont jelezte, hogy ajtó helyett erőtér zárja le. Ezt az erőteret a titán nem nyitotta ki, így csak beszélhettek, de nem érhettek egymáshoz. A titán kissé hátrébb húzódott, de nem túl messze, hogy jól szemmel tarthassa őket.

- Lor Drakun megengedte, hogy láthassalak - kezdte Diána kevert orosz és ukrán nyelven, hogy a titán a lehető legkevesebbet értse meg abból, amit beszélnek - Tudom, hogy több ellenálló is raboskodik itt, de nem akarnak benneteket szabadon engedni, így csak a szökés marad. Miben segíthetek?

- Egyelőre semmiben. A szökés most még lehetetlennek látszik.

- Kik vannak itt közülünk?

- Vagyunk néhányan az ukrán kiképzőtáborból.

- És Vitalij? Elképzelhető, hogy ő is életben van, és foglyul esett?

- Nem tudok róla, sajnos, semmi biztosat. Csak azt tudom, hogy a titánok senkit sem öltek meg. A lövedékeik csak tetszhalottakká tettek bennünket egy-két napra, aztán itt tértünk magunkhoz, a munkatáborban. A kérdés az, hogy Vitalijt kik lőtték le: ha a titánok, akkor még él, de ha a rohamrendőrök…

- Szóval, van esély arra, hogy még él?!

- Igen, de ne éld bele magad! Itt biztosan nincs. Van viszont egy nagyon fontos dolog, amit el kell mondanom neked. Diána, te valamiért különlegesnek számítasz, azt híresztelik, hogy a titán vezér nem véletlenül tüntet ki a figyelmével.

- Az az átkozott miniszoknya, amiben úgy megbámult, amikor először látott! Soha többé nem veszem fel!

- Jó lábaid vannak, de most nem erről van szó. Idebent azt beszélik, hogy valamiféle különleges képességed van, amiről még te magad sem tudsz. Állítólag kapcsolatba kerültél egy titánnal még jóval azelőtt, hogy a titán űrhajó ideért.

- Ez badarság! Soha azelőtt nem láttam titánt, esküszöm neked!

- Tudod, hogy fizikus vagyok, és a hagyományos tudományokban hiszek, de vannak még a fizikusok között is olyanok, akik e tudományok határait feszegetik. Egyes elméletek szerint az érzékelésnek nemcsak fizikai formái vannak, hanem testen kívüliek is.

- Valami traszcendentális dologra gondolsz?

- Olyasmire. Testen kívüli utazásra, kapcsolatfelvételre, effélékre. Azt rebesgetik rólad, hogy még évekkel ezelőtt így kommunikáltál egy titánnal.

- Lehetetlen, én nem emlékszem semmi ilyesmire!

- Próbálj meg visszaemlékezni! Valami miatt ez a titánoknak nagyon fontos, jó lenne rájönnünk, vajon miért? Úgy érzem, tartanak a képességedtől. Talán ez lesz a fegyverünk ellenük.

 

Szólj hozzá!

9. rész: A rejtélyes titán

Kovács Andrea 2009.08.23. 18:13

Kempelen professzor már jócskán túljárt a hatvanadik évén, de korához képest jó erőben, egészségben volt, és szellemileg is épp olyan friss volt, akárcsak fiatalkorában. Diána még gyerek volt, amikor megismerkedtek, ezért hiába lettek bajtársak az ellenállásban, nem tudta visszategezni az öreg dokit - noha az többször is kérte őt, mint felnőtt nőt erre -, úgyhogy végül megmaradtak a csendőrpertunál.

 

A professzor szerény, belvárosi lakásában kávézgattak.

- A DNS-eredmény nagyon érdekes, igaz, még nem tudom, mi hasznát vesszük - kezdte mondandóját a professzor. Úgy beszélt, mintha csak hangosan gondolkodna, ezért Diána csendben hallgatta.

- Genetikai értelemben a titánok tulajdonképpen emberek. De hát hogy lehetséges ez? Több elméletem is van. Tegyük fel, hogy a természet annyira következetes, hogy hasonló feltételek mellett egy távoli bolygón is az élőlények ugyanazon az evolúción mennek keresztül, tehát ugyanúgy emberi lények alakulnak ki idővel. Ennek a valószínűségét azonban jelentősen csökkenti az a tény, hogy ehhez ugyanolyan változásokon, természeti katasztrófákon, meg miegyebeken kellett volna annak a bolygónak is átesnie, és egyébként is, mekkora lehet a valószínűsége annak, hogy pont olyan bolygó van a világegyetem egy másik pontján, mint a mi Földünk? Ebből adódóan jön a másik elméletem: a titánok is a Földről származnak, csak valamikor a távoli múltban valahogy elkerültek innen. Ez kétféleképpen történhetett: vagy már akkor a fejlettségük meghaladta az itt maradt emberekét olyannyira, hogy az űrutazásra is képesek voltak, vagy az elköltözésükbe besegített egy másik, fejlett intelligencia. Jó lenne tudni, kik voltak azok, és most hol lehetnek. No de adódik egy másik elmélet, mégpedig az, hogy nekünk, embereknek nem a Föld a szülőbolygónk, hanem máshol fejlődtünk ki. Lehet idegenkezűség abban is, hogy mi idekerültünk, de még az is lehet, hogy az adott körülmények vetettek vissza bennünket a szellemi fejlődésben. Ez mondjuk, igazolná a darwini elméletben talált hiányzó láncszemet.

- Doki, azt hiszem, kevés az információnk ahhoz, hogy ezek közül bármelyik elméletet is igazoljuk - vetette közbe Diána.

- Ez bizony igaz, több adat kell.

- Van viszont valami más, amit megtudtam, és a segítségére is szükségem lenne.

- No, mi az?

- Állítólag valami testen kívüli módon kommunikáltam egy titánnal jóval a megérkezésük előtt, és emiatt lóg rajtam folyton a titánok vezére. A gond, hogy én nem emlékszem semmi ilyesmire. A titánokat állítólag nagyon izgatja ez a dolog, én pedig szeretnék még előttük rájönni, mi is történt, még mielőtt kísérleti patkányt csinálnak belőlem.   

Kempelen doktor felkászálódott a foteljából, egy nagy irattartó szekrényhez lépett, s az egyik fiókból kikereste Diána orvosi aktáját. Vissza sem ült, azonnal olvasni kezdte. Az arca nagyon komoly volt, amitől Diána kissé szorongani kezdett. Úgy érezte megint magát, mint gyerekkorában első pár találkozásukkor: eleinte feszengett, mert valamiféle szégyent érzett amiatt, hogy pszichiáterhez került, ám ez az érzése fokozatosan elmúlt. Diána - noha hamar kiderült, hogy egyáltalán nem szorult pszichiátriai kezelésre - annyira megkedvelte az orvost, hogy később is szívesen járt hozzá tanácsokat kérni mindenféle tinigondokra. Afféle pótapának tekintette, akit csodált a bölcsességéért.  

- Akkor most gondolkodjunk, együtt, és próbáljunk meg közösen visszaemlékezni a múltra - mondta a doktor a papírból Diánára pillantva - Az én fejem sem káptalan, ebben az aktában meg nem sok minden van, csak a szokásos orvosi megjegyzések. Itt az áll, hogy egy fura, múló rosszullét miatt kerültél hozzám. A házi orvosod nem talált nálad semmi szervi elváltozást, ezért azt feltételezte, hogy a rosszullétet pszichés probléma okozta, és hozzám küldött, de én sem találtam rá igazából semmilyen magyarázatot. Nem ad mindenre választ az orvostudomány…  

- Igen, emlékszem, tudatkiesésem volt eszméletvesztés nélkül. Tényleg fura volt, még most is emlékszem minden apró részletre. Az egész úgy kezdődött, hogy belenéztem egy villanykörtébe, és annyira elgondolkodtam valamin, hogy pár percre ottfelejtettem a tekintetemet. Mikor elnéztem a villanykörtéről, homályosan láttam. Először azt hittem, hogy csak a fény miatt, de aztán még sem múlt el. Utána megfájdult a fejem is, hányingerem lett, és félrebeszéltem. Valahogy hamarabb szaladtak ki a szavak a számon, minthogy átgondolhattam volna azokat. Az ijesztő az volt, hogy tudatában voltam annak, hogy furcsaságokat beszélek. Emlékszem, mennyire igyekeztem előbb átgondolni azt, amit kimondok, de az agyam valahogy nem engedelmeskedett. Aztán aludtam egyet, és mire felkeltem, kutya bajom se volt.  Csakhogy az egész pár héttel később megismétlődött, de nem kellett hozzá a villanykörte fénye, csakúgy váratlanul tört rám, nem tudom, mitől. Ekkor lettem az ön páciense, de nem volt több ilyen rosszullétem.

- Igen, bevallom, még most sem tudom, mi okozhatta. Akkor jobb híján ráfogtam a pubertáskori változásokra. Emlékszem viszont, hogy jó néhány évvel később egyszer újra felkerestél, és akkor elmesélted, hogy valamiféle meditációval foglalkoztál, ami balul sült el, de pontosan mi is történt? Csak arra emlékszem, hogy valami fiú is volt a dologban…

- Azt csak magának mertem elmondani, mert féltem, hogy mások elmebetegnek tartanának. Akkor 19 voltam, és a misztikus dolgok kezdtek foglalkoztatni. Azt meséltem el önnek, hogy megismerkedtem akkoriban egy fura figurával - Incének hívták -, ő elég sokat tudott az ilyesmikről. Az egész úgy kezdődött, hogy egyszer csakúgy elmondtam neki, hogy félálomban hangokat hallottam a fejemben, mintha segítséget kérnének tőlem. Nagyon gyorsan beszéltek, és sokan egyszerre, alig tudtam kivenni valami értelmet belőle. Olyan volt, mintha valami nagyon távoli rádióadást fognék, folyton elment a hang, majd újra felerősödött. Csak két szót értettem abból, amit mondtak: csillag és halál. Biztatott, hogy próbáljak ki egy módszert: létesítsek kapcsolatot asztrális síkon. Elmagyarázta, hogyan kell: feküdjek kényelmes pozícióban, csukjam be a szemem, és igyekezzek kiüríteni a fejemből minden gondolatot. Tudja, doki, állati nehéz semmire sem gondolni. Az volt a módszer, hogy addig ismételgettem magamban egy rövid kérdést, amire választ akartam kapni, hogy már maga a kérdés is elvesztette az értelmét, és a pillanat töredékére valóban egy olyan állapotba kerültem, amikor tényleg nem gondoltam semmire. Ekkor mintha a tudatom egy más állapotba vagy helyre került volna, hangokat kezdtem hallani, és kommunikáltam valamiféle lényekkel. Elárultak olyasmiket, amiket addig nem tudtam, de kiderült, hogy tényleg valósak. Volt, hogy már láttam is azokat, akikkel beszélgettem. A dolog így egyre izgalmasabb lett, de túl messzire mentem, pedig Ince figyelmeztetett, hogy álljak le, mert az egész ki fog csúszni az irányításom alól, és nagy veszélybe kerülök. Túl izgalmas volt azonban ahhoz, hogy leálljak, nem is hittem, hogy veszélyes, amit csinálok, de igaza lett: elvesztettem az irányítást. A hangok és az alakok már akkor jöttek, amikor csak akartak, és nem tudtam kiszállni magamtól a kommunikációból, ők uraltak, és ez nagyon megijesztett. Szorongásos rohamok törtek rám, nem mertem aludni, sem ébren lenni, egy hét alatt csontsoványra fogytam. Azzal a fiúval emiatt megállapodtunk, hogy megszakítunk egymással mindenféle kapcsolatot, és jó messzire elkerüljük egymást, talán attól idővel jobban leszek. Nem is láttam őt többet. Szóval, ezért jöttem magához akkor segítségért.

- Már emlékszem, emiatt nem tudsz azóta sem relaxálni, mert rettegsz attól, hogy lehunyt szemmel elengedd magadat. Visszaemlékszel még azokra az alakokra, akiket akkor láttál, azon az asztrális síkon?

- Úgy rémlik, csupa kellemetlen alak volt, egyikről sem mondanám, hogy kedvelt volna engem. Volt például, egy nagyon ráncos, rekedt hangú, sovány nő. De most, hogy kérdi, doki, volt egy magas férfi is fekete ruhában, hosszú fekete hajjal. Az arcát sohasem láttam, de többször is kapcsolatba kerültem vele. Nem válaszolt a kérdéseimre, csak elmondta a magáét, aztán megszakadt a kapcsolat. Csak egyszer válaszolt: segített megszabadulnom a rekedt hangú nőtől, és utána hála Istennek, megszűntek a hangok meg a látomások, és azóta sem tértek vissza. Tulajdonképpen nem szívesen idézem fel újra ezeket az emlékeket.  

- Pedig erős a gyanúm, hogy az a hosszú hajú volt a titán, végül is az idegenek pont így néznek ki, nem? Ám ahhoz, hogy biztosat tudjunk, újra kapcsolatba kell lépned vele! Azzal a meditációs módszerrel át kell menned megint arra a bizonyos asztrális síkra, és megkeresned őt!

- Bármit, csak ezt ne!

2 komment

10. rész: Rossz kapcsolat

Kovács Andrea 2009.08.23. 18:12

- Doki, ez nem fog menni - mondta Diána idegesen, miközben Kempelen professzor és asszisztense elektródákkal ragasztotta tele a testét a feje búbjától a bokájáig - Egyáltalán mik ezek a műszerek, és honnan vannak?

 

- A kórházból vettem kölcsön. Semmi extra, csak EKG-, és EGG-műszerek, mérik a pulzusodat, figyelik a szíved és az agyad működését, szóval, nincs mitől tartanod, a szomszéd szobából figyelünk, és ha bármi gond van, akkor magadhoz térítünk. Felkészültem mindenre, még adrenalininjekciót is bekészítettem, ha netán leállna a szíved.

- Ne ijesztgessen! Hogy lazítsak úgy, hogy maga közben szívleállásról beszél nekem! Egyébként is, az ilyesmi nem megy parancsszóra, egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy most képes vagyok megállni az asztrális síkon, annak meg aztán tényleg kicsi a valószínűsége, hogy ott pont a titánunkkal futok össze. Ez nem olyasmi, amit akarattal irányítani tudok.

- Azért próbáld meg, jó? Nyugi, itt leszünk mindössze egy szobával odébb, és ráérünk, nem sietünk sehová - azzal a professzor és az asszisztense magára hagyta Diánát, aki így, bedrótozva fekve egy idegen ágyban különösen kényelmetlenül érezte magát.

Lehunyta a szemét, és koncentrálni próbált, de cikáztak a gondolatai. Először az jutott az eszébe, hogy lázadó tinédzserkorában mennyire akart hinni valamiben, és tartozni valahová.

Komolyan fontolgatta, hogy megkeresztelkedik. Vett magának egy kereszt alakú medált, amivel nem kis megbotránkozást váltott ki az akkori rendszer miatt ateista környezetében. Templomba is elment, végigült nem egy fárasztóan unalmas misét, amiből nem túl sokat értett meg. Olvasgatta a Bibliát, beszélgetett hívő fiatalokkal, sőt, egyszer még egy katolikus papot is felkeresett. Válaszok helyett azonban csak egyre több megválaszolatlan kérdése lett. A kételyek pedig egyre szaporodtak benne, végül úgy döntött, hogy a kereszténységet nem neki találták ki. A szertartásokat értelmetleneknek találta, feszélyezték őt a közös imádkozások, nem értette, miért lenne ő bármi miatt is bűnös, nem akart bocsánatot kérni az Úrtól, és egyáltalán, nem akart ő semmit sem az Istentől. Csak szeretett volna jó ember lenni, de közben, ahogy egyre jobban megismerte hívő ismerőseit, rájött, mennyire képmutató is az ő világuk. Nem voltak ők semmivel sem jobbak más embereknél, de annak tartották magukat. Gőgösek voltak, lenéztek, leszóltak mindenkit, aki nem közéjük tartozott. Diána állandóan úgy érezte, hogy bűntudatot akarnak kelteni benne olyasmikért, amit ő egyáltalán nem tartott bűnnek, de mégis folyton szégyellnie kellett magát. Állandóan az volt az érzése, hogy a keresztények megvetik őt olyan dolgokért, amit maguknak és a közéjük tartozóknak simán megengednek. Az is zavarta Diánát, hogy a hívők nem kételkedtek soha, elfogadták azt, ami szerintük Isten akarata. Egy idő után, persze, Diána meg is kapta ezért tőlük nyíltan a magáét: egyszer még istenkáromlónak is nevezték, mert azt merészelte felvetni, hogy Isten Tízparancsolata betarthatatlan, ezért lesz előbb-utóbb minden ember bűnös. Ha az Isten tényleg jó lenne, és szeretné az embereket, akkor nem kényszerítené a híveit arra, hogy folyton a bocsánatáért könyörögjenek, és megalázkodjanak előtte, hanem hagyná őket nyugodtan élni.

Szakítva a keresztények társaságával Diána már a poklot sem tartotta annyira rémisztő helynek, sőt, inkább érdekesnek gondolta. Isten létezését még csak-csak elfogadta, de annak jóindulatában egyre inkább kételkedett, ezért nem akarta a sorsát rábízni. Éppen ezért száznyolcvan fokos fordulatot vett, és a lázadó angyal, a Sátán iránt kezdett érdeklődni. Szimpatikus volt neki a Sátánban az, hogy ellent mert mondani az Úrnak. Tetszettek neki azok a regények, amelyek pozitív színben tüntették fel a Sátánt. Idővel a mágia is érdekelni kezdte, az első, misztikus képességekről szóló könyvet épp Incétől kapta.

Most eszébe jutott a fiú, akit már olyan régen nem látott. Kertész Ince egy nagydumás hamiskártyás volt, aki ugyan ügyesen bánt a paklival, és jól értett ahhoz, hogyan altassa el az emberek éberségét, azért elég gyakran került bajba az illegális szerencsejáték, meg más dolgok miatt. Sok balekot szabadított meg jókora pénzektől, és akadt olyan, aki utóbb feljelentette. Ült is egyszer pár hónapot, de Diána nem tudta, pontosan miért is csukták le.

Ince apja jó ember volt, iratokat iktatott egy állami hivatalban, ám zsidó származása miatt nem számíthatott előléptetésre. Tudta, hogy nyugdíjáig aktákat fog rendezgetni. Noha vallását és a zsidó szokásokat nem is követte, gyakran bántak vele igazságtalanul a származása miatt, ezt pedig nagyon nehezen viselte. Ráadásul szerelemből egy félig roma nőt vett feleségül, amit pedig a családja nem nézett jó szemmel. Reménytelen élete miatt alkohollal vigasztalta magát, munkából hazafelé menet minden este betért az útba eső kocsmák egyikébe. Egyszer azonban, amikor kimondottan rosszkedve volt, egy részeg lezsidózta. Ettől az amúgy szelíd ember úgy bedühödött, hogy ököllel orrba vágta a részeget, aki székestől hanyatt esett, beütötte a fejét, és ott, helyben meghalt. Emberölésért hosszú évekre börtönbe zárták. Nagyon bántotta őt, hogy kioltotta egy ember életét, ezért arra kérte a feleségét, aki éppen várandós volt, hogy ha fiuk születik, adja neki az Ince nevet. Ez a ritka név ugyanis azt jelenti, hogy senkinek sem ártó, és remélte, hogy a fia ezzel a névvel nem ismétli meg az ő hibáját. Hát, tévedett. Bár tényleg fia született, és az Ince nevet kapta, de egyáltalán nem lett szelíd, senkinek sem ártó. Vad, kezelhetetlen kölyök volt. Kerülte az iskolát, mert bár eszes gyerek volt, nem érezte ott jól magát, mert az osztálytársai, meg a tanárok kinézték őt onnan apja sittes múltja, és szülei származása miatt. Idővel vezére lett egy utcai bandának, kártyáztak, lopott cuccokat, kábítószert árultak, sokszor verekedtek rivális bandákkal, meg akivel kellett. Egyszóval, Ince bűnözésből élt, amikor Diána megismerte.

Mint a fiatal lányok többsége, Diána is vonzódott a rossz fiúkhoz, tetszett neki Ince pimasz modora, vakmerősége, és az a lazaság, ahogyan egyik napról a másikra élt.

„Már megint máshol jár az eszem, pedig muszáj a titánra koncentrálnom!” - jutott az eszébe Diánának, hogy miért is fekszik most az ágyban. Sóhajtott egy nagyot, eddig húzta az időt, mert nem igazán akart semmilyen asztrális élményt újra átélni, de végül elszánta magát. Koncentrált, erősen, próbálta kitisztítani a fejéből a gondolatokat, mozdulatlanul feküdt a hátán, de nem történt semmi. Jó egy óra múlva elege lett az egészből. Felkelt, és átment a másik szobába.

- Mondtam, hogy nem fog menni - szólt a professzorhoz, miközben egyenként szedegette le magáról az elektródákat.

- Mi lenne, ha hipnotizálnálak?

- Azzal a múltba jutok, nem a jövőbe.

- Akkor csak egy valamit tehetsz: meg kell keresned azt a fiút! Talán ő tud segíteni.

9 komment

11. rész: A hamiskártyás és a fodrász

Kovács Andrea 2009.08.23. 18:11

Diána belépett a koszos, füstös kocsmába. Heteken át járta az ilyen büdös csehókat, sok embert kellett megfenyegetnie vagy megvesztegetnie, hogy ennyi év után Ince nyomára akadjon. Ha igaz, megtalálta hamiskártyás barátja mostani törzshelyét.

 

A sörhasú, borostás, kissé már ittas pultoshoz lépett:

- Egy kisfröccsöt kérek, de a jobbik borból töltsön! - mondta olyan magabiztossággal, mint egy régi kocsmabútor. Amikor a pultos letette elé a poharat, elkapta a férfi karját: - Egyébként Incét keresem.

- Itt nincs semmiféle Ince - morogta a pultos.

- Talán nézze meg hátul, a raktárban! Biztos, ott zsugázik.

A pultos zavarba jött, amitől az ábrázata még ostobább lett.

- Nyugi, jó barát vagyok - tette hozzá a lány mosolyogva - Csak egy régi csaja. Mondja meg neki, hogy Diána várja idekint, és egy fontos ügy miatt azonnal látni akarja.

A pultos bólintott, majd lassú, bizonytalan léptekkel elimbolygott a raktár felé.

Diána beleivott a fröccsbe, de lenyelni már alig bírta, az íze pokolian ocsmány volt, ráadásul meleg is. Vágott egy grimaszt, s közben azt gondolta, hogy igencsak elszokott az olcsó, tablettás boroktól. Kis idő múlva egy rég nem látott figura jelent meg a raktár ajtajában. Ince egyenesen Diána felé indult azzal a régi, pimasz mosollyal az arcán, amit a lány olyan jól ismert.

- Nagy lehet a baj, ha ennyi idő után megkerestél - mondta, miközben leült Diána mellé, és átkarolta a lány vállát - Jól nézel ki. Tudod, azóta sem volt egy nővel sem olyan a szex, mint veled.

- Nem zúgtak le a fejedre a polcról a könyvek, meg a dísztárgyak? Vagy nem erre gondoltál? Ahányszor együtt voltunk, mindig elmozdult vagy összetört valami a szobában.

- Ilyesmi csak akkor történt, amikor veled voltam. A fekete mágia fenemód ártalmas az egészségre különösen, hogy mindketten műveltük. Persze, azóta a biztonság kedvéért más nőkkel sem csinálom könyvespolc alatt. Tudod, Marx Tőkéjének keménykötésű kiadásától kisebb agyrázkódást kaptam. No, de hagyjuk a régi szép időket, miért jöttél ide?

- Még mindig kártyázásból élsz? Megkopasztod a balekokat? - válaszolt a kérdésre kérdéssel Diána.

- Ez már csak amolyan hobbi, olyasmi, amiről nehéz leszokni, de már komolyabb üzletekből élek. Adok, veszek értéktárgyakat, közvetítek, meg ilyesmi. De úgy látom, kerülgeted a témát. Valami kínos dolog?

- Hát, egy kicsit igen. Ismét próbálkoztam az asztrális kapcsolatfelvétellel, nem szívesen, de muszáj volt, és nem is sikerült.

- Tudod, hogy ez nem mindig jön össze egy csettintésre. Ha muszáj, hát próbálkozz tovább! Megvan hozzá a képességed, előbb-utóbb összejön. De amikor abbahagytad, azt mondtad, soha többé nem csinálod. Mi olyan fontos, hogy újrakezdted?

- Egy titán. Állítólag korábban kapcsolatba kerültem eggyel az asztrális síkon még azelőtt, hogy idejöttek volna. Ki kell derítenem, ki az, és meg kell tudnom tőle mindent a titánokról, amit csak lehet.

- Most mit tudsz a titánokról?

- Elég keveset. Azt tudom, hogy magasabbak, egészségesebbek, erősebbek és állítólag intelligensebbek is, mint egy átlagos ember, de genetikailag olyanok, mint mi vagyunk. Valamivel több mint 160 ezren jöttek ide egy bazi nagy űrállomással. Azt mondják, hogy katonák, a parancsnokukat Lor Drakunnak hívják. Megszállták a Földet, de továbbra is az űrállomáson élnek, ritkán jönnek le a bolygónkra, akkor is csak rövid időre és komoly biztonsági óvintézkedések mellett. Nem árulják el, hol a bolygójuk. Nem tudni, hogy ők egy előcsapat, és többen is jönnek majd, de még azt sem, hogy mi a céljuk tulajdonképpen a Földdel és velünk, emberekkel.  

- És azt sem, hogy egyáltalán igazat mondanak-e - vágott közbe Ince - Még az is meglehet, hogy nem katonák, bár a társadalmuk erősen hierarchikus. Biztos, hogy újra meg akarod próbálni az asztrális kapcsolatfelvételt? Tudod, hogy veszélyes, és nagyon rossz állapotba kerültél miatta.

- Nincs más választásom. A régi pszichiáterem is benne van, azt ígérte, hogy vigyáz rám, műszerekkel figyel közben.

- Az úgy nem fog menni! A lényege a veszély, a kockázat, ha azt nem vállalod, semmi nem történik. Egyedül kell lenned teljesen védtelenül és kiszolgáltatva. Védelemre csak mágiát használhatsz, orvosi eszközöket nem.

- Ettől félek, tudod, milyen szorongásos rohamaim lettek.

- Figyelmeztettelek már akkor, hogy megvan az ára a kapcsolatfelvételnek. Az asztrális síkon megtapasztaltad azt, amit eddig nem ismertél, és ez az ismeretlen bizonytalanított el. Az ember egyik legfontosabb életösztöne az ismeretlentől való bizalmatlanság, félelem. Igaz, a szellemi fejlődést épp azoknak köszönhetjük, akik legyőzik magukban az ismeretlentől való félelmet, és vállalják a kockázatot. Az asztrális élmények miatt te rájöttél azonban arra, hogy az addig ismertnek hitt, hétköznapi dolgok is valójában ismeretlenek. Nem bízhattál ezek után az ismerős dolgokban sem, elvesztetted a talajt a lábad alól, és rettegés fogott el ott is, ahol biztonságban voltál. Hidd el, tudtam már akkor is, hogy min mész keresztül, mert én sem úsztam meg. Emlékszel, elmondtam akkor, hogy nekem migrénem lett tőle, bivalyerős fájdalomcsillapítókat szedek most is, ráadásul alvajáró is vagyok. Egyszer álmomban bevettem egy egész doboz altatót. Kimosták a gyomromat, de nem hitték el, hogy nem akartam öngyilkos lenni, kényszergyógykezelésre jártam egy hónapig. Egy másik alkalommal pedig arra eszméltem, hogy egy konyhakéssel a kezemben állok egy zsúfolt diszkó közepén. Szerencse, hogy senkiben sem tettem kárt. Továbbra is azt mondom neked, hogy ne csináld ezt, fejezd be végleg! Ha segíteni próbálnék, azzal újra csak ártanék neked. Diliházba kerülhetsz, de bele is halhatsz, úgyhogy verd ki a fejedből, amíg nem késő! Egy valamit azonban megtehetek neked. Tévedsz ugyanis abban, hogy miden titán az űrállomáson él. Én ismerek egyet, aki, igaz, embernek adja ki magát, de itt él, ebben a városban. Levágta és átfestette a haját, úgyhogy kevesen tudják róla, hogy titán. Gero Vratal az igazi neve, de itt Gerzsonnak hívatja magát. Érdekes névválasztás, a Gerzson héber eredetű név, ami idegent, száműzöttet jelent. Ráadásul véletlenül éppúgy kezdődik, mint az igazi neve - Incét apjához hasonlóan szintén foglalkoztatta a nevek eredete és jelentése - Szóval, ez a Gero Vratal valami összetűzésbe keveredett Lor Drakunnal, és a viszonyuk olyannyira elmérgesedett, hogy az életet annyira tisztelő titánok vezére meg akarta öletni őt, ezért ő inkább lemenekült ide, a Földre, és nyitott egy fodrászszalont. Elhozott magával néhány titán kütyüt az űrállomásról, én segítettem neki eladni. Tartozik nekem, úgyhogy remélem, cserébe segít neked, üzenek neki, hogy számítson rád. Azért legyél óvatos vele, meglehet, hogy kém, és kamu az egész sztorija a Lor Drakunnal való viszályáról.

 

A fodrászszalon ajtaja már zárva volt, amikor Diána odaért. Benézett az üvegajtón keresztül. Még égett a villany. A szalon nem volt túl nagy, de igényesen és jó ízléssel berendezve. Bezörgetett. Kisvártatva egy magas, negyvenes éveiben járó férfi nyitott ajtót.

„Jé, egy szőke titán! No, ilyet se láttam még!” - gondolta magában Diána.            

- Kedvesem, már zárva vagyok. Attól tartok, holnap kell visszajönnie - mondta a titán.

- Diána vagyok.

A titán elmosolyodott:

- Ez esetben egy beszárítás még belefér.    

 

10 komment

12 rész: A Tratorián

Kovács Andrea 2009.08.23. 18:08

A fodrász mielőtt betessékelte Diánát az üzletébe, alig észrevehetően kilesett mögötte az utcára, hogy ellenőrizze, nem követték-e a lányt. Tudta, hogy Lor Drakun nem bízik meg benne száz százalékig, és a helyi rendőrség besúgóival figyelteti őt. Határozott mozdulattal az egyik székbe nyomta Diánát.

- Inkább ne tegye tönkre a frizurámat! - kérlelte Diána, miközben mindkét kezével ösztönösen betakarta a fejét.

- Az én szalonomban mindenki még szebbé válik, egyébként is, munka közben jobban megy a beszélgetés - mondta még mindig nyájasan mosolyogva a Gerzson álnevet viselő titán, valódi nevén Gero Vratal, és ujjával a hajszárítón egy rejtett piros gombra mutatott, s közben kacsintott egyet.

„Nyilván, lehallgatják, és ezzel zavarja a poloskákat, okos!” - gondolta a lány. Megadóan leengedte a kezeit. A hajszárító meglepően halkan működött, így zavartalanul beszélgethettek.

- Már vártalak - váltott tegezésre Gero Vratal. Közben arcáról is eltűnt a szolgalelkű mosoly, komolyra változott - Azt akartam, hogy rám találj, és elmondhassam neked mindazt, amit tudnod kell.

- Amit tudnom kell, az az, hogy miért vagytok itt, ti titánok? Honnan jöttetek, és mit akartok tőlünk, emberektől?

- Nyugalom! Minden kérdésedre válaszolok, csak haladjunk szép sorban!

- Rendben. Akkor, honnan jöttetek?

- Nagyon messziről és egész közelről.

- Ezt nem értem.

- Egy másik világból, egy párhuzamos univerzumból. Tudod, nekünk is van egy ugyanilyen bolygónk, mint a Föld.

- De hát akkor emberek vagytok, nem? Akkor miért hívatjátok magatokat titánoknak?

- Szerinted a ti elmaradott világotokban bárki is elhitte volna nekünk, hogy emberek érkeztek hozzájuk egy olyan űrjárművön, amihez hasonlót jó, ha eddig sci-fi filmekben láthattak? Az igazság túl bonyolult lett volna. Az emberek könnyebben fogadják el a hazugságot, ha az olyasmi, amit szívesen hallanak. Egyszerűbb volt ezért kiadni magunkat egy idegen földönkívüli faj képviselőinek, és találni egy jól hangzó elnevezést magunkra a ti ősi misztikus történeteitekből. A ti világotok lakóit könnyebb volt így behódolásra bírnunk. Ráadásul, még hasonlítunk is azokra a lényekre, akiket a ti elődeitek titánoknak neveztek.

- És miért jöttetek ide? Miért kellett átvennetek az irányítást a Földön? Talán valami előőrs vagytok, és egy nagyobb horda vár ugrásra készen, hogy elvegye tőlünk a bolygónkat, és elpusztítson bennünket?

- Pusztítás?! Azt nem hiszem! A mi társadalmunk tiszteli az élet minden formáját. Habár, most már bármi megeshet, de - egy pillanatra megállt a fésű és a hajszárító a kezében, kicsit elgondolkodott, majd határozottan hozzátette - ez nem valószínű. Engedd meg, hogy az elején kezdjem, akkor megérted azt is, te hogyan kerültél a képbe.

Diána megadóan bólintott, Gero Vratal pedig belevágott a történetbe:

- Nem katonák vagyunk, legalábbis nem itteni értelemben. A mi világunkban nincsenek egymással szemben álló országok, így nincs szükségünk hadseregre sem. Vannak viszont törvénysértők, ellenségei a társadalmunknak, a fennálló rendnek, ezért szükség van rendfenntartó erőkre, megelőzésre. Jó pár évtizeddel ezelőtt létrehoztak nálunk egy intézményt, amely a Tratorián nevet kapta, és amelynek feladata a belső és a külső ellenségek felkutatása és semlegesítése lett. Afféle biztonsági szolgálat, hírszerzés, elhárítás, nálatok az ilyen szervek foglalkoznak ilyesmivel. Mi, valamennyien ennek vagyunk a tagjai. Lor Drakun a vezetője volt, én pedig az egyik helyettese.

- Szóval, kémek vagytok.

- Hát, valami olyasmik - válaszolta rövid gondolkodás után, majd témát váltott, mintha mindent egyszerre akarna elmondani - Lor Drakunról tudnod kell, hogy nagyon intelligens, de egyben a végletekig könyörtelen és hatalomvágyó, ami igen veszedelmes kombináció. Vallatóként kezdett a Tratoriánnál, és hamar kitűnt hatékonyságával. Mindenkit megtört, ráadásul úgy, hogy nem kellett fizikai erőszakot alkalmaznia, amit nálunk amúgy is csak legvégső esetben engedélyeznek. Lor Drakun a pszichikai nyomásgyakorlás nagymestere. Mindenkit, aki a kezei közé került, képes volt rávenni arra, hogy beismerje, amit elkövetett. Gyorsan haladt előre a ranglétrán, így egészen fiatalon került a Tratorián élére. Ez egy óriási intézmény, hatalmas költségvetéssel és több százezer alkalmazottal. Tagjai védett személyek, Lor Drakun pedig elérte, hogy szinte teljhatalmat kapjon, a kormánynak alig maradt beleszólása a Tratorián munkájába. Én a Tratorián űrkutatási részlegének vezetője voltam. A számításaink alapján elméletben már régóta tudtuk, hogy léteznek más világok. Eddigi űrutazásaink során a mi univerzumunkban nem akadtunk hozzánk hasonló értelmes lényekre, ezért a kutatás egyre inkább áttevődött a párhuzamos világokra. Figyelnünk kellett, nem fenyegeti-e a világunkat onnan veszély. Sikerült kifejlesztenünk olyan berendezéseket, amelyek jeleket fogtak a ti világotokból. Egy ideje már tanulmányoztunk benneteket. Ez egy egyirányú kapcsolat volt mindaddig, amíg te, mint egy hacker, valahogy be nem törtél a rendszerünkbe. Az elméd érzékelt néhány jelet a mi világunkból, és kommunikálni próbáltál. Fogalmunk sem volt arról, hogyan történhetett ez meg, de hosszú idő óta ez volt a legizgalmasabb tudományos felfedezés. Egyre több pénzt öltünk a „Másvilág” projektbe, ugyanis így neveztük el.

- Csak nem veled kerültem asztrális síkon kapcsolatba?

Gero Vratal egy pillanatra megint abbahagyta a hajszárítást. Szembefordult Diánával. Szeme őszinte gondterheltséget tükrözött:

- Nem velem, hanem Lor Drakunnal. Én elleneztem, hogy kapcsolatba lépjen veled, de ő a közvetlen irányítása alá vonta a „Másvilág” projektet, engem pedig félreállított - Diánának úgy tűnt, mintha magyarázkodna - Persze továbbra is részt vehettem a kutatásokban, mivel e téren én számítottam a legjobb szakértőnek. Teljesen a mániájává váltál. Te és a „Másvilág” projekt. Minél többet meg akart tudni arról, hogyan vagy képes a mi világunkkal kommunikálni, bár a dolgot a kezdetektől nem tekintette a biztonságunkat fenyegető veszélynek, szerintem inkább a tudásvágy, a kihívás hajtotta. Egy idő után azonban megszakadt köztetek az összeköttetés. Ez nagyon feldühítette.

- Igen, én hagytam abba az asztrális kapcsolatkeresést, mert túl nyomasztó volt, belebetegedtem.

- Lor Drakun meg volt győződve arról, hogy én és az embereim szabotáltuk el a kapcsolatotokat. Persze, megfordult a fejünkben, de, ki tudja, miért, mégsem avatkoztunk közbe. Azért voltál rosszul, mert kísérletezett veled, egyre messzebb merészkedett, már-már az életedet tette kockára. Jól tetted, hogy te magad szakítottad meg még időben a kapcsolatot vele. Az, hogy meg tudtad tenni, azt bizonyította, hogy nem volt elég hatalma fölötted. Valójában ezért lett annyira dühös. Megszokta, hogy hatalma van, és bármit bárkivel megtehet. Miután megszakadt a kapcsolat köztetek, a projekt utazás részét helyezte előtérbe. Megszerzett a Tratoriánnak egy űrállomást, amit elkezdtünk átalakítani, hogy alkalmas legyen a ti világotokba való utazásra. Tudnod kell, hogy mi a tér meghajlítását használjuk nagy távolságok megtételére. Így valójában nem a hosszmértékben mért távolság számít, hanem az, mennyi energia szükséges az adott tér meghajlításához.

Az értetlenség leplezetlenül kiült Diána arcára, ezért Gero Vratal letette a fodrászeszközöket a kezéből, és egy papírlapot vett elő. A lapra két pontot rajzolt, mellé egy A és egy B betűt vésett:

- A pontból B-be ti így utaztok - mutatta az ujjával végighúzva a két pont között egy egyenest, majd a lapot félbehajlította úgy, hogy a két pont egymásra került - Mi viszont így. A gond az volt, hogy a ti világotokba való utazás hihetetlenül sok energiát emészt fel. Sehogy sem tudtuk megoldani azt, hogyan térünk majd vissza a mi világunkba. A tesztek szerint ugyanis csak egy útra voltunk képesek elegendő energiát biztosítani. Gőzerővel dolgoztunk a probléma megoldásán, de semmi eredménnyel. Közben a kormányunkat a Tratoriánból titokban informálták a „Másvilág” projekt alakulásáról, és hosszú idő után először Lor Dakun utasítást kapott vezetőinktől, méghozzá azt, hogy határozatlan időre függessze fel a projektet. Lor Drakun azonban nem engedelmeskedett. Titokban tovább folytak a kutatások, ezekhez forrásokat az intézmény más tevékenységeitől vont el. Idővel persze a pénzek eltünedezése szemet szúrt a pénzügyi ellenőröknek, és lebuktunk. Súlyos büntetés várt mindannyiunkra, akik részt vettünk a projektben. Lor Drakun ekkor döntött úgy, hogy kockáztat, és azonnal elindultunk az űrállomással a ti világotokra.

- Eszerint én tehetek mindenről… ez az egész… ez a megszállás az én hibám. Istenem, mit tettem?!

- Ne magadat okold! Csak egy fiatal lány voltál, aki nem tudta, mit csinál. Az egészért Lor Drakun az elsőszámú felelős. Nem lett volna semmi gond, ha nem erőlteti a kapcsolatot veled, nem szegi meg az utasítást, nem hoz minket ide, és nem éli ki hatalmi hajlamait az embereken! Ő nagyon is jól tudta mit csinál, ezért okolható mindezért. Bárkit képes befolyásolni, ebben nagyon ügyes, látod, még engem is belerángatott, és bár elleneztem, amit tesz, nem tettem ellene semmit. Valahol én is felelős vagyok, sokkal inkább, mint te.

Ismét abbahagyta egy pillanatra a fodrászkodást. Mélyen Diána szemébe nézett:

- Lor Drakunnal nagyon óvatosnak kell lenned, mert most még inkább szüksége van rád, mint valaha!

- Miért, mire kellek még neki?

- Az űrállomással nem tudunk innen elmozdulni. Csak idő kérdése, és otthon rájönnek a módjára annak, hogyan jöhetnek utánunk, és vihetnek vissza bennünket. Most az a tét, hogy mi jövünk rá hamarabb arra, hogyan lehet az űrállomással több utat is megtenni a világok között, vagy ők. Innen nem tudjuk felvenni a kapcsolatot a mi világunkkal, így nincsenek információink arról, hol tartanak, és mit terveznek. Neked viszont egyszer már sikerült bejutnod a mi világunkba, és kommunikálnod, szóval ezért kellesz Lor Drakunnak. Ráadásul nagyon nem szeretné, ha a háta mögött adnál információkat a mi világunknak róla, és segítenél abban, hogy visszavigyék a szökött titánokat. Röviden, azt akarja, hogy az ő irányítása alatt vedd fel a kapcsolatot a mi világunkkal, és azt közöld, amit ő akar a vezetőink tudtára adni. Azt gyanítom, hogy valami alkut akar kicsikarni, de biztosat nem tudok. Van viszont más gond is: a mi politikusaink sem különbek a tieiteknél, ők is gyakran változtatják a véleményüket, és talán a te világod megszállásával a végén egyetértenek. Tartok tőle, hogy Lor Drakun képes meggyőzi őket erről, s akkor tényleg nagy bajban lesztek. Ezért nagyon óvatosnak kell lenned! Jobban teszed, ha megszakítasz minden kapcsolatot a földalatti ellenállókkal. Tudnod kell, hogy Lor Drakun az amnesztiát csakis miattad találta ki. Azért, mert élve kellesz neki. Miután azonosított, és kiderült, hogy ellenálló vagy, attól tartott, hogy áldozatul esel valamelyik akciótoknak. Remélte, hogy leteszed a fegyvert, és ez be is jött neki. Ezután már könnyedén talált módot arra, hogy a közeledbe férkőzzön. Lehet, hogy a bizalmadat akarja elnyerni, de az is lehet, hogy kivárja az alkalmat, és olyan kényszerhelyzetet teremt, amiben nem tehetsz mást, minthogy együttműködsz vele. Hidd el, ehhez hihetetlenül jól ért. Kerüld ezért a bajt, légy résen, és ne adj neki lehetőséget arra, hogy ismét kihasználhasson! Állj ellen bármi áron, ha rá akar kényszeríteni a kapcsolatfelvételre!

Gero Vratal kikísérte Dianát, majd bezárta a fodrászüzletet. Egy pillanatra megtorpant. Eszébe jutott, hogy most először elfelejtette megnézni az utcát, hogy figyelik-e. Magában elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. Megértette, hogy hosszú idő után végre megkönnyebbült, mert elvégezte a dolgát.

 

2 komment

13. rész Intrika

Kovács Andrea 2009.08.23. 18:05

Lor Drakun fel-alá járkált az irodájában. Hirtelen gondolt egyet, és megnyomott egy gombot az íróasztalán. A következő pillanatban egy őr lépett be szótlanul, utasításra várva.

 

- Hozza ide azonnal Dzsemal Gort, a kutatási részlegről! Mondja neki, hogy haladéktalanul jelentést várok tőle - mondta. Hangjában nyoma sem volt érzelmeknek, csak célratörő határozottságnak.

Dzsemal Gor szürke kispont volt a részlegen Gero Vratal távozásáig. Tehetségtelenségének köszönhetően lassan haladt előre a ranglétrán. Szívből gyűlölte az állandóan zseniális ötletekkel előálló tudós Gero Vratalt, aki alaposan leelőzte őt az előmenetelben. Dzsemal Gor tudta, hogy ő nem különleges, de fűtötte őt az ambíció, és a kudarcaiért igyekezett mindig másokat okolni. Lor Drakunt sem szívelte ugyanezen okból.

Néhány perc elteltével Dzsemal Gor belépett Lor Drakun irodájába.

A titánok vezére nem állt fel, hanem hanyagul hátradőlt székében. Gesztusaival egyértelműen érzékeltette a belépővel, hogy nem tartja nagyra őt.

- Hogy állnak a szerkezettel? - tért rögtön, különösebb udvariaskodás nélkül a tárgyra.

- Örömmel jelenthetem, hogy gyakorlatilag elkészült...

- Embereken kipróbálták már?

- Még nem, de alapjában véve készen áll a tesztekre. Van ugyanakkor egy elég komoly gondunk: a gép valószínűleg csak akkor fog működni, ha az alany önként vállalja a kommunikációt. Tehát az alanyt mindenképpen rá kell vennünk az együttműködésre, mert ha ellenáll, nem jön létre a kapcsolat. Ezt egyelőre nem tudjuk kiküszöbölni vagy bármi módon is áthidalni. Persze, jól jönne most Gero Vratal leleményessége…

- Gero Vratal most más fontos feladatot teljesít.

- Persze, fodrászost játszik odalent, és új hajszárítómodelleken kísérletezik - jegyezte meg kicsit sem titkolt gúnnyal Dzsemal Gor. Élvezte, hogy éreztetheti a „hatalmas” Lor Drakunnal, hogy őt aztán nem vezetheti az orránál fogva, mert tudja, amit tud. 

Lor Drakun tisztában volt azzal, hogy egy tehetségtelen, ámde becsvágyó alkalmazott veszélyesebb egy lázadónál. Igyekezett ezért a hangját a lehető legjobban megkeményíteni:

- Haladéktalanul kezdjenek hozzá az emberkísérletekhez! Ne feledje, hogy csak itt, az állomáson több ezer foglyunk van. Némelyiküket bevonhatja a gép tökéletesítésébe is. Ott van például, az a Tarasz nevű lázadó, úgy tudom, ő fizikus. Nyilván szívesebben töltené az idejét kutatással, mint kétkezi munkával, úgyhogy még magának sem okozhat gondot rávenni őt az együttműködésre. A potenciális alanyoknak pedig ígérje meg, hogy ha önként alávetik magukat, és túlélik, szabadon eltávozhatnak az állomásról. Meglátja, milyen szívesen együttműködnek majd magával. Persze, ha nem boldogul velük, jelentse nekem azonnal! Tartsa észben, hogy meggyőzésben elég jó vagyok. Ja, és kérem, azt a Tarasz nevűt semmiképp se használja alanynak, rá még később szükségünk lehet.

Lor Drakun laza kézmozdulattal az ajtóra mutatott, jelezve beosztottjának, hogy részéről befejezettnek tekinti a beszélgetést. Amint bezárult az ajtó Dzsemal Gor mögött, a titán vezér idegesen dobolni kezdett ujjaival az íróasztalán. Az ellenszenv kölcsönös volt köztük megismerkedésük első pillanatától fogva. Míg Dzsemal Gor irigyen figyelte Lor Drakun és a hozzá hasonló született tehetségek gyors előrehaladását a ranglétrán, úgy Drakun tisztában volt azzal, hogy a Gor-féle kis stílű alakok mennyi kellemetlenséget is okozhatnak. Tudta, hogy Gor volt az a névtelen feljelentő, aki miatt rendkívüli pénzügyi vizsgálat folyt a Tratoriánnál, ami nyomán lelepleződtek, és menekülni kényszerültek a világukból. Azt azonban még nem sikerült megfejtenie, hogy Dzsemal Gor akkor miért is vett részt a szökésben. „Talán két lovat akar megülni egy fenékkel, ehhez viszont nincs elég esze” – gondolta magában Lor Drakun. Egyszer csak hátradőlt, és halványan elmosolyodott magában. Eszébe jutott egy eset, amikor Gero Vratal csúnyán megtréfálta Dzsemal Gort. Elhintette a kutatási részlegen azt a pletykát, hogy ő - mármint Lor Drakun - ki akarja rúgni a Tratoriántól Gort, mert nincs megelégedve a teljesítményével. Az a hülye Gor egész héten támogató aláírásokat gyűjtött magának, majd kihallgatást kért. Lor Drakunnak eszébe jutott, mennyire nehezére esett komoly arccal átvennie a szignókkal teli listát, és végighallgatnia Gor kétségbeesett monológját arról, milyen eredményeket köszönhet neki az intézmény, és mekkora tévedés lenne, egy ilyen megbízható, a kormányához és a főnökeihez lojális, tapasztalt szakembert elbocsátani. Azonnal átlátta, hogy csakis Gero Vratal újabb tréfájáról lehet szó, de nem árulta el ennek a sültbolondnak, hogy rászedték, azaz igazából nemhogy őt, de éppen akkor senkit sem akart kirúgni. Végül csak annyit mondott Gornak, hogy ezúttal megúszta, de a jövőben sokkal jobban kell igyekeznie.

Lor Drakunnak csak most jutott eszébe, hogy kissé elkalandoztak a gondolatai. Aznap nehezére esett a koncentrálás. Fáradtnak érezte magát. Máskor, hasonló esetben pont ilyenkor volt elemében. Mármint akkor, amikor ki kellett találnia, hogyan vegyen rá valakit az önkéntes együttműködésre. Legjobban éppen ezt élvezte: a terv kigondolását. A megvalósítás része utána már rutinból jött neki, ezért az már kevésbé izgatta. A tervei annyira holtbiztosak voltak, hogy nem kellett meglepetéstől tartania. Mindig minden úgy történt, ahogy eltervezte. De most, talán először életében, valami fura előérzet nyugtalanította. Most először bizonytalan volt abban, beválik-e a terve. Sőt, maga a terv sem akart sehogy sem összeállni a fejében. S mivel nem volt az ilyesmihez szokva, fölöttébb bosszantották ezek az érzések. Ez a világ a lakóival más volt, csak a felszínen hasonlított az övére. A sajátjait, mármint a titánokat már rég kiismerte. Őket tudta kezelni, bár az ilyen Gor-féle kis szemétládák néha-néha beleköptek a levesébe, azért végül mégis minden úgy alakult, ahogy eltervezte. Mert mindig volt „B” terve is. Tulajdonképpen tudtán kívül Gor is az ő tervének része volt. Lor Drakun kihasználta Gor karriervágyát és aljasságát. Előre tudta, hogy vagy ő, vagy valamelyik másik hozzá hasonló feljelenti majd, és így elkerülhetetlen lesz, hogy elinduljanak a másik világba. Enélkül, ki tudja, mikor indulhattak volna el, ő pedig nem akart sokáig várni. Türelmetlenné vált.

„Hmm! Türelmetlenség” - gondolta. Ez is egy új érzés, amit ez az új világ okozott benne. Előtte mindig képes volt fegyelmezetten kivárni, míg valaminek eljön az ideje. A kivárás mindig meghozta a maga gyümölcsét. Az utazást viszont annyira akarta, hogy nem érdekelte, vissza tudnak-e térni valaha. Kockáztatott, azt pedig mindig szerette. A kockázat inspirálta. A Tratorián viszont az utóbbi időben már nem. Ezen a projekten kívül már nem jelentett neki kihívást a munkája, kezdett belefásulni. Unatkozott. Egyébként sem tartotta semmi otthon: nem volt felesége, családja. A hivatásának élt, a nőkkel sosem tervezett hosszútávra. Ám ez a Diána nevű lány erről a világról igencsak felkeltette az érdeklődését. Még mindig úgy érezte, hogy nem tud róla eleget, ezért volt bizonytalan a terve is. Volt valami Diánában, ami hiányzott azokból a nőkből, akiket a saját világában megismert. Minél többet tudott meg róla, annál kíváncsibbá tette őt. Minden beszélgetésük után újabb kérdések vetődtek fel benne. Az volt az érzése, mintha sohasem tudná kiismerni teljesen ezt a lányt. A többi nőt általában hamar kiismerte, s azután már érdektelenné váltak a számára. Diána azonban más volt. Nemcsak külsőre találta vonzónak, de izgatta a lány belső lénye is. Kihívást jelentetett neki kiismerni őt, ezért érezte azt, hogy nem elég a sajtótájékoztatókon találkoznia vele. Többet akart. Többször látni őt, és együtt lenni vele. Ez megint egy új érzés volt neki, ami ráadásul nem bosszantotta, hanem inkább meglepte, és ezért felvillanyozta őt.

Az órájára nézett. Eljött a sajtótájékoztató ideje.

Lor Drakun belépett a terembe. Megjelenésére - mint mindig - elcsendesedtek az addig egymás között beszélgető újságírók. Figyelmes tekintetek meredtek rá. Ezt fölöttébb szerette.

- Üdvözlök mindenkit! - kezdte, majd csakúgy mellesleg hozzátette: - Diána, látom új a frizurája, talán új fodrásza van? Ha végeztünk, kérem, jöjjön be hozzám, beszélni szeretnék négyszemközt magával! 

 

1 komment

14. rész: Még egy kis intrika

Kovács Andrea 2009.07.31. 18:00

Diána kialvatlanul szürcsölte a kávéját másnap a szerkesztőség büféjében. Nem aludt túl jól azok után, amiket Gero Vrataltól hallott. Egész éjjel csak forgolódott az ágyában, nem tudta kiverni a gondolatot a fejéből, hogy inkább neki kellene munkatáborban lennie, nem annak a több tízezer ártatlannak, akiket a titánok fogva tartanak. Vitalijnak is miatta kellett meghalnia…

 

Nem volt nap, hogy ne gondolt volna a szerelmére, akit még meggyászolni se tudott tisztességesen. Mások előtt nem mutatta, de esténként, amikor egyedül volt, fájó szomorúság fogta el, olyan erős, hogy sírni sem tudott. Állandóan látta maga előtt azt a pillanatot, amikor Vitalij az emelvényen csendben összerogyott, majd azt, amikor be sem fejezve mondatát lecsukta a szemét, és többé nem nyitotta ki. Ám akkor, amikor Taraszt életben találta, felcsillant Diánában a remény, hogy talán Vitalij sem halt meg, de félt hinni ebben. Nehezen viselte a bizonytalanságot, de tartott attól is, hogy a rossz hírtől teljesen összeomlana. „Reménykedni, aztán megtudni, hogy tényleg halott, az olyan, mint másodszor is elveszíteni őt. Ezt már nem biztos, hogy kibírnám” - tépelődött magában. Gondolatai össze-vissza csapongtak.     

 „És mindez az én hibám. Felelőtlenül kísérleteztem olyasmivel, aminek nem voltam tisztában a következményeivel. Vállalnom kellene ezért a felelősséget, de nem tudom, hogyan. Jó lenne beszélni róla, bevallani valakinek, de kinek, és mit mondjak? Azt, hogy sajnálom, és visszacsinálnám, ha tudnám, de már nem lehet visszalapátolni a szart a lóba? Mondjam azt, hogy nem igazság, hogy mások szenvednek, én meg egy jól fizető állásban lóbálom a lábam?” Pont, amikor erre gondolt, akkor lépett be Emil, a főnöke a kávézóba:

- Mi az, semmi dolgod a titánokkal?

- Nem mondták, hogy lenne - vetette oda hanyagul Diána.

- Akkor elmehetnél egy sajtótájékoztatóra…

- Elmehetnék, de nem akarok.

- Tessék?

- Most ne cseszegess, nem vagyok jókedvemben! Mellesleg unatkozik itt még néhány újságíró, küldd valamelyiket, én a szerződésem szerint csak titánügyekkel foglalkozhatok, szóval, szállj le rólam, oké!

- A titánvezér kis kedvencének már rangon aluli egy ócska kis sajtótájékoztató a hazájában, vagy mi?!

- Lor Drakun megmondta, hogy egy barom vagy. Igaza volt. Amikor állást kerestem, akkor nem voltam neked elég jó arra, hogy egy ócska kis hazai sajtájra elmenjek, ahogy te fogalmaztál, de most, hogy a titán nagyfőnök utasítására kénytelen voltál visszavenni, és jó fizetést adni nekem, már orrba-szájba dolgoztatnál. Gáz, hogy valaki még nálad is kevesebbet gályázik a fizujáért.  

- Lemerem fogadni, hogy Lor Drakun és közted van valami…

- Most konkrétan jó pár ezer kilométer légvonalban, méghozzá felfelé.

- Ugyan már! Hallottam, hogy Lor Drakun folyton magához hívat, szerinted, ebből mire következtetnek az emberek? Arra, hogy a volt ellenálló most a titánok vezérével kavar.

- Nem kavarok vele, Emil, akár hiszed, akár nem. És sem érdekel, hogy mások mit gondolnak, meg pletykálnak. Egyeseknek mindenről a szex jut az eszébe. Egyébként mi lenne, ha mi ketten végre tűzszünetet kötnénk? Próbáljuk meg valahogy egymást elviselni, ha már így alakult.

A főszerkesztő nem válaszolt, sarkon fordult, és kiviharzott a kávézóból. Alighogy becsukta maga mögött az ajtót, egy kis csoport újságíró jött be a kávézóba. Mind az öten odaültek Diána asztalához.

- Hogy vannak a titánok, Diána? - kezdte a csevegést kedélyeskedve az egyik.

- Nemtom, ma még nem jelentkeztek.

- Azt hallottam, hogy a titán vezér ki akarta rúgatni Emilt azért a levélért, amit miattad írt. Igaz?

- Nem egészen. Csak megkérdezte tőlem, hogy Emil zavar-e a munkámban, mert ha igen, kirúgatja. Azt kértem, hogy ne tegye.

- Miért ne? Ha Emil lett volna a helyedben, kirúgatott volna. Tudod, hogy folyton fúr a hátad mögött. Ő nem hagyott volna ki egy ilyen lehetőséget…

- De én nem vagyok Emil. Nem élek vissza a helyzetemmel. Különben is, ha kirúgatom, mire megyek vele? Jön egy másik „Emil” a helyére, az meg lehet, hogy még rosszabb lesz a mostaninál. Ezt az Emilt legalább már ismerjük, nem? Aztán meg tudod, hogy nem tanácsos szívességet elfogadni a titán vezértől, mert sokba kerülhet az még nekem…

- Azt mondják, egész jóképű pasi, nem hiszem, hogy annyira ellenedre lenne kicsit kedvesnek lenni hozzá. Egyébként is, azt híresztelik, hogy elég sok időt töltesz vele kettesben…

- Mi van ma? Mindenki engem talál meg a hülyeségeivel?! Az Emil is azzal jött, hogy viszonyom van Lor Drakunnal…

- És nincs? Csak mert én is ezt hallottam.

Diána már tapasztalatból tudta, hogy az ilyesmit tagadni egyenlő a beismeréssel. Az egyetlen taktika, ami beválik az, ha nevetségessé teszi a pletyka elindítóját. Egyszer már sikerült kifognia a szelet a hálóból még az egyetemen, a kollégiumban, amikor elterjesztették róla, hogy mindenkivel hajlandó lefeküdni. Persze, az egyetemista srácok minden lánynál bepróbálkoztak, és szinte mindenkiről gerjesztettek valami hasonló hajmeresztő mendemondát. Ez inkább afféle félig komoly teszt volt, hogyan reagál az illető a rosszhírére. Diána akkor elég jó passzban volt, rögtön átlátta, mire megy ki az egész, és csípőből csak annyit válaszolt: „a hír igaz, lehet kezdeni a sorban állást az ajtóm előtt”. A poént mindenki rögtön vette, és egy darabig semmi hülyeséget nem terjesztett senki róla. Ebben a helyzetben azonban az irónia - úgy érezte - nemigen segítene rajta, mert itt most nem egy gyenge diáktréfáról van szó, hanem a felnőttek kőkemény pozícióharcáról. Diána most képtelen volt uralkodni magán, annyira feldühítette a kollégái alattomos képmutatása. Tudta jól, hogy a barátságosnak tűnő bájcsevely mögött a lejáratásának mocskos szándéka húzódik meg. Leginkább mégis az bosszantotta, hogy ezek annyira hülyének nézik, hogy azt képzelik, nem jön rá minderre. Diána ebben a pillanatban kitört, mint egy vulkán, és egyáltalán nem fogta vissza magát:

- Na ide figyeljetek! Nem kell megjátszanotok, hogy mellettem álltok, mert tudom, hogy nem. Ne higgyétek, hogy nem tudom, miért nem kaptam munkát azután, hogy ellenálló lettem, most pedig bármelyikkőtök belefojtana egy kanál vízbe, amiért a titán vezér engem választott ki különtudósítónak, és nem őt. Pedig jól tudjátok, hogy nem én akartam titán tudósító lenni. Most is ugyanazt gondolom a titánokról, amit korábban, hogy jobb lenne, ha eltakarodnának a bolygónkról, de ha jobban belegondolok, személy szerint nekem nem ártottak. Ha igaz, nem ők lőtték le a szerelmemet, nem ők tettek munkanélkülivé, sőt, Lor Drakun volt az, aki amnesztiát adott, és visszahelyeztetett, szóval, miért is kellene utálnom őt?! Bezzeg ti, lapítottatok a megszálláskor, és lapítotok most is, egy percig sem tettétek kockára az életeteket, az egzisztenciátokat az emberiségért, de olyan könnyen ítélkeztek mások fölött, mintha lenne egy parányi jogotok is hozzá! Hányok tőletek, gondoljatok, amit akartok rólam meg Lor Drakunról, szarok rá!

Döbbenten néztek a kollégái Diánára, őszinte kirohanásával tényleg sikerült meglepnie őket.  Ő azonban egyszerűen csak felállt, lassan, méltósággal kivonult a kávézóból, majd meggyorsítva lépteit kirohant az épületből is, ki az utcára, hogy egyedül lehessen, s kiszellőztesse magából a dühöt és a kétségbeesést.

Messzire azonban nem jutott: alighogy kitette a lábát, üzenet jött a mobiljára, hogy azonnal menjen a transzportállomásra, mert Lor Drakun sajtótájékoztatót tart.

 

1 komment

15. rész: Zsarolás

Kovács Andrea 2009.07.31. 17:36

Lor Drakun a folyosón várta Diánát a sajtótájékoztató után: - Kövessen, kérem! - mondta, majd elindult előre. Egy jellegtelen ajtóhoz ért. Kinyitotta, és betessékelte a lányt.

 

- Ez nem az irodája, Drakun!

- Nem, Diána, ez a lakosztályom. Úgy gondoltam, itt kényelmesebben beszélgethetünk.

- Remek, adunk még egy okot a pletykára.

- Tessék?

- Mindegy, nem érdekes. A hírem rosszabb már úgy sem lehet.

- Foglaljon helyet - mutatott a titán vezér egy karosszékre - Kér egy kávét? Magam főztem.

- Ez esetben elfogadom, köszönöm.

Míg Lor Drakun csészékbe töltötte a kávét, Diána végigjártatta a szemét a helyiségen. A lakosztály leírására egyetlen jelző jutott az eszébe: praktikus. Híján volt minden különösebb luxusnak. Hacsak az ételadagoló melletti kis főzőfülke nem tekinthető annak. Ez arról tanúskodott ugyanis, hogy a titánok vezére nem különösen kedvelte a szintetikus ételeket.

A szobában mindössze két egyszerű, de kényelmes karosszék volt egy kis asztalkával. Se képek, se semmilyen dísztárgyak, csupasz, csontszínű falak. A hálónak szolgáló részbe félig be lehetett látni, mivel ajtaja nem volt, csak egy vékony térelválasztófal zárta le a helyiség többi részétől. Csak a fürdőszobának volt egy műanyag tolóajtaja.   

Összességében a helyiséget csak nagy jóindulattal lehetett lakosztálynak nevezni. Egyáltalán nem volt tágas, bár sokkal nagyobb volt, mint az a fülke, amelyben Diána a titán nyelvtanfolyam keserves heteit töltötte.  

- Látom, a titánok nem rajonganak a kényelemért - próbált a lány beszélgetést kezdeményezni, mert feszélyezte a titán parancsnok szótlansága.

- A kényelem tompítja az elmét, és elvonja a figyelmet a valóban fontos dolgokról. Azok, akiknek mindenük megvan, hajlamosak apróságokon fennakadni. Az emberi természet már csak ilyen, a titánoké is: ha mindenük megvan, még többet akarnak, ha nincs gondjuk, kreálnak maguknak, csakhogy panaszkodhassanak, közben lustává válnak, és az életük elveszti az értelmét. Nekem ezért nincs szükségem luxusra, és nem veszem körbe magam hasznavehetetlen tárgyakkal.

Diána már rég rájött arra, hogy a titánok vezére szerelmes a saját hangjába, imád szónokolni, nemcsak a sajtótájékoztatókon, de még a vele folytatott magánbeszélgetéseken is.   

- Mi történt magával? - kérdezte leplezetlen gúnnyal a hangjában - Most nem úgy beszélt a titánokról, mint tévedhetetlen, felsőbbrendű fajról.

- Diána, tudom, hogy találkozott Gero Vratal barátommal, és ő mindent elmondott magának rólunk. Talán többet is, mint kellett volna.

- Ezért hívott ide? Erről akar beszélni?

Lor Drakun bólintott.

- Diána egyet fontos, hogy tudjon. Nem akartunk ajtóstól rontani a maguk világába, nem akartunk természeti katasztrófákat előidézni. A tervem az volt, hogy a bolygótól jóval távolabb materializálódunk, s kezdetben csak megfigyeléseket végzünk úgy, hogy abból maguk ne vegyenek észre semmit. A kapcsolatfelvételt jól előkészítettük volna, de az események, mint nyilván tudja, nem az eredeti terveim szerint alakultak. Nem volt idő a koordinátákon módosítani, ezért jelent meg az űrállomás Föld körüli pályán, mert a mi világunkban is ott volt. Megérkezésünk után hamar a tudomásomra jutott, hogy az önök gazdasága, társadalma válságot él át. Úgy döntöttem, hogy megoldom a problémáikat, elindítom a világukat a felemelkedés útján.

- Hát ez eddig nem nagyon sikerült.

- Az ilyesmihez idő kell.

- Persze, mi most áldozatot hozunk, cserébe a gyermekeink, de az unokáink már biztosan egy sokkal boldogabb világban élhetnek majd. Bocsásson meg, hogy szkeptikus vagyok, de nem ön az első diktátor a Földön, aki ezzel a dumával eteti a népet.

- Azt akarom, hogy megértsen, hogy értse a céljaimat és a motivációimat. Én jót akarok az emberiségnek.

- Azzal, hogy elveszi a szabadságunkat, hogy idegen törvényeket kényszerít ránk, hogy embereket hurcoltat el kényszermunkatáborokba?! Tudja, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.

- Miért, maga mit tett volna a helyemben?

- Mondjuk, megszállás helyett ajánlhatott volna békés együttműködést, segítséget, mint egy technikailag fejlettebb civilizált faj...

- És tudja, mi lett volna? A maga megosztott bolygóján az egymással szemben álló kormányok versengtek volna azért, hogy ki kaparintja meg előbb a sokat érő technológiánkat. Megtámadták volna az űrállomást, majd egymást is, pusztán a haszonért, az előnyért, amire a mi gépeink által szert tehetnek. Háború robbant volna ki, velünk, titánokkal meg ki tudja, mit tettek volna, hogy minden tudásunkat megszerezzék. Nem választhattam mást: vagy én igázom le a Földet, vagy a maguk katonái minket. Ne játssza a naivat, ismeri maga a saját faját elég jól ahhoz, hogy tudja, mit tennének a kormányaik békés és ártalmatlan földönkívüliekkel! Éppen ez volt az oka, hogy eredetileg nem terveztem ilyen gyors kapcsolatfelvételt, de hát nekem, mint vezetőnek tudnom kell spontán dönteni váratlan helyzetekben is. Meggyőződésem, hogy az adott körülmények között ez volt a legjobb, amit tehettem.

- Miért mondta el mindezt? Úgy tűnik, mintha magyarázkodna nekem.

- Azért, mert szükségem van magára, de ezt tudja már Gero Vrataltól. Meg kell, hogy győzzem arról, hogy az én oldalamra álljon. Ha együttműködik velem, megkap tőlem bármit, amit csak akar.

- Ha együttműködnék, hazatakarodnának, és békén hagynának minket?

- Még nem. Ez nem ilyen egyszerű. De sok jót tehetnék az emberiségért. Rendet teremtenék a bolygóján.

- Kösz, de ebből nem kérek. A foglyokat azonban szabadon engedhetné.

- Most még szükségem van rájuk, de egyszer talán.

- Hát, túl sokat nem ígér.

- Őszinte vagyok önhöz, kiterítettem a lapjaimat, remélem, értékeli.

- És mi van, ha nem működök együtt?

- Az ön szempontjából látszólag semmi, de ha jobban belegondol, nagyon is sok múlik magán. Bármikor jöhet ide egy másik űrhajó az én világomból, és nem tudhatja, ahogy jelenleg én sem, milyen céllal. Lehet, hogy bocsánatot kérni jönnek, és hazavisznek minket, de lehet, hogy egészen más szándékkal. Tudja, nem én vagyok a főellenség, vannak nálam sokkal rosszabbak is az én világomban. Ezért magának is fontos, hogy információhoz jussunk, mit terveznek. Enélkül se befolyásolni, se megakadályozni nem fogjuk tudni az eseményeket.

Annak pedig kicsi az esélye, hogy az én szerkezetem nélkül maga egyedül fel tudja venni a világommal a kapcsolatot, úgyhogy ha ilyesmi járt a fejében, azt tanácsolom, hogy felejtse el. 

Mellesleg, Diána, maga elég bajt okozott már eddig is a fajtájának, tetézni akarja azzal, hogy nem segít helyrehozni az egészet, vagy megakadályozni egy sokkal nagyobb katasztrófát? Mit szólnának a kollégái, az ellenálló bajtársai, ha mindez kitudódna? Vajon mit tennének magával az emberek, ha tudnák, hogy maga miatt történt ez az egész? Ebbe belegondolt már? Azt hiszem én vagyok az egyetlen esélye, az egyetlen, aki a bosszújuktól megmentheti magát.

Diána hallgatott. Úgy érezte, minden összeomlik körülötte, és képtelen megállítani a földcsuszamlást a talpa alatt. Csapdában volt: ha Lor Drakun telekürtöli a világot azzal, hogy ő tehet mindenről, miatta jöttek ide a titánok, forgatták fel a világot, és okozták több tízezer ember halálát, rabságát, elítélik, árulónak bélyegzik, ő lesz az emberiség elsőszámú közellensége. Félt, mint minden ember félt volna a helyében, és tehetetlennek érezte magát. Eszébe jutottak azonban Gero Vratal intelmei, hogy semmiképpen se hagyja magát, ne engedjen a nagy manipulátor Lor Drakunnak, bár már azt sem tudta, kinek higgyen, és kiben bízhat. Nehéz napja volt, a poklot élte át, és nem tudta mitévő legyen.

- Ez… ez zsarolás - nyögte ki végül dadogva.

- Én inkább meggyőzésnek nevezném. Igyekszem megértetni magával, hogy az érdekeink közösek.

- Kérhetek gondolkodási időt? - Diána arra gondolt, hogy újra felkeresi Gero Vratalt, és tanácsot kér. Hátha attól okosabb lesz.  

- Nem.

1 komment

16. rész: A másik nem

Kovács Andrea 2009.07.31. 17:35

- Ez esetben nemet mondok én is. Mármint az együttműködésre - válaszolta Diána Lor Drakunnak. Megmakacsolta magát, miután erősen meglepte a titánok vezérének nemleges válasza arra, hogy gondolkodási időt kért. Ez tényleg váratlanul érte, és rendesen összezavarta őt.

 

Amint ezt kimondta, felállt, búcsúzásképpen biccentett a fejével, és elindult kifelé. Az ajtó azonban nem nyílt ki.

- Mit jelentsen ez? Fogoly vagyok? - Diána zavarba jött, és egy kicsit meg is ijedt, de nagyon igyekezett, hogy ezt a titán vezér ne vegye észre rajta.

- Természetesen nem - válaszolta Lor Drakun elképesztő nyugalommal úgy, hogy közben még csak a lányra se nézett - kiengedem, amint biztos leszek abban, hogy valóban tisztában van döntése következményeivel.

Diána még mindig az ajtó előtt állt, sarokba szorítva érezte magát, és ettől kezdett dühös lenni:

- Higgye el, Drakun, hogy elsőre is felfogtam minden szavát, de mérget vehet arra, hogy nem dőlök be a zsarolási trükkjének. Rendben, kiszivárogtatja, hogy asztrális síkon kapcsolatba kerültem magával. Kíváncsi vagyok, hányan hiszik majd el.

- Alábecsül engem. Ettől sokkal hihetőbb történeteket szoktam kiszivárogtatni. Könnyebb egy hazugságot elhinni az igazságnál, de ezt maga is tudja, hiszen ebből él. Vagy újságíróként nem politikusok hazug magyarázkodásait adja tovább az embereknek, miközben tudja, sőt, ők is tudják, hogy maga tudja, hogy hazudnak, de nem tehet ellene semmit, hát nem erről szól a maga munkája?

- Maga pedig alábecsüli az újságírókat. Azért vannak még eszközeink…

- Ellenem magának most nincs - Lor Drakun közben felállt és az ajtófélfának támaszkodva a lány elé állt. Egyenesen a szemébe nézett, úgy folytatta:

- Az ember társas lény, maga, Diána, viszont hamarosan nagyon, nagyon egyedül marad. Meg fogják vetni magát, egyetlen barátja sem marad, egy ember sem, akitől akár csak egy jó szót is kaphatna. Vajon meddig fogja bírni? Jobban tenné, ha itt maradna velem az űrállomáson. Több időt tölthetnénk együtt, és közben megkedvelne engem.

- Álmában, Drakun! Most azonnal eresszen ki!

- Rendben - emelte el kissé teátrálisan a kaját az ajtófélfáról a titánok vezére, majd miközben félre állt az útjából, még utána szólt:

- Úgyis visszajön, ha nem lesz hova mennie.

Diána sietve lépett ki az ajtón. A szíve hevesen vert a dühtől, és sírás fojtogatta. Egyenesen a transzportáló felé tartott, mihamarabb ki akart jutni az űrállomásról. A zihálástól szédülés fogta el, úgy érezte, mintha a lábai gyengülnének, cserbenhagyják őt. Minden erejét össze kellett szednie, hogy odaérjen a szállítószerkezethez, ám a Földre már ájultan érkezett meg.

Amikor magához tért egy fehérköpenyes alak hajolt fölé:

- Jobban van?

- Mi történt? Hol vagyok?   

- A transzportállomás elsősegélyén. Elvesztette az eszméletét. Nyilván kimerültségtől vagy stressztől. Egy kiadós alvás rendbe hozná. Adjak egy gyenge nyugtatót?

- Kösz, nem, még dolgom van. Mennyi az idő?

- Pár perc múlva hat.

- Azonnal mennem kell.

- Biztos, hogy jól van?

- Persze. Nem lesz gond.

Odakint már szürkült, felgyulladtak az utcai lámpák. Diána valahogy túl erősnek érezte a fényüket, bántotta a szemét. A kirakatok neonvilágítását is alig bírta, nem tudta, hová kapja a fejét. Még mindig szédült, és kiszáradt a torka. Közben fura érzés fogta el, mintha minden járókelő őt bámulná, és valahogy olyan furán néztek rá. Fürkészőn vagy megvetéssel, nem tudta eldönteni, de abban biztos volt, hogy nem barátságosan.

Villamosra szállt, bár ki nem állhatta a tömegközlekedést, most kénytelen volt. Az autója otthon maradt, Gero Vratal fodrászüzlete pedig elég messze volt ahhoz, hogy odáig gyalogoljon. Menet közben kifelé bámult az ablakon. Egy másik villamos jött szembe, Diána érzése szerint hihetetlen nagy sebességgel száguldott el mellettük, mégis, mintha hosszú percekig tartott volna, míg elhaladt. Utasai arcát is élesen látta, azok egyenesen rá bámultak, és követték őt a tekintetükkel. Most már biztos volt benne, hogy mindannyian őt nézték. Ijedtében elkapta a tekintetét, és a vele együtt utazók felé fordult. Ők is őt nézték érzéketlen, üveges tekintettel. Diánát már-már hatalmába kerítette a pánik. A szíve ismét hevesen vert. Nem értette, mi történik körülötte. Lesütötte a szemét.

A hangosbemondón monoton gép hang közölte a következő megálló nevét, majd egyszercsak így folytatta:

- Diána, magának itt a végállomás. Szálljon le!        

Diána ijedtében felkapta a fejét, zavartan körbenézett. Még mindig üveges tekintetek meredtek rá. Amint kinyílt az ajtó, sietve leugrott a villamosról, és futásnak eredt. Két megállóval hamarabb szállt le. Szaladt, ahogy csak bírt, határozottan úgy érezte, hogy mindenki megbámulja őt.

- Hova fut? Nincs hova mennie - hallotta, de nem tudta, honnan jött a hang. Hátranézett. Egy háromszemű férfi nézett vissza rá, s közben eszelősen vigyorgott. Diána már teljes erejéből futott, szembe vele pedig egyre többszemű emberek jöttek: nemcsak három, de négy, öt, hat vagy még annál is több szemük volt, és valamennyivel őt bámulták.

A fodrászüzlet ajtaja zárva volt, mire odaért, de bent még égett a villany. Hevesen dörömbölni kezdett. Gero Vratal kíváncsian nézett rá. Diána megnyugvással vette tudomásul, hogy a titánnak csak két szeme van, szóval eggyel sem több a normálisnál.

- Diána, mostantól a szokásoddá válik, hogy kizárólag zárás után toppansz be hozzám? Na, kerülj beljebb! Nem festesz valami jól. Talán történt valami?

- Drakun mindent tud. Mármint arról, amiről beszéltünk - mondta a futástól akadozó lélegzettel Diána. 

- Ezek szerint megint új hajszárítóra lesz szükségem. De te jól vagy? Úgy nézel ki, mint aki rögtön összeesik.

- Ne bámulj így! Még a végén kinő a harmadik szemed, mint a többieknek…

- Te miről beszélsz?! Várj csak, hol is futottál össze Lor Drakunnal?

- Behívott a lakosztályába dumcsizni, a szemét, ott akart tartani…

- Megkínált valamivel?

- Aha, kávéval.

- Most már értem. Drakun begyógyszerezett. Hallucinálsz, szívem, de ne aggódj, hamarosan elmúlik. Régi trükkje már ez a hallucinogén szer. De hogy-hogy kijutottál? El kellett volna vesztened az eszméletedet egy pár percre.

- El is ájultam, épp transzportálás közben. A Földön térítettek magamhoz.

- Ez nem semmi! - mosolyodott el az elégedettségtől Gero Vratal - Erősebb vagy, mint Drakun gondolta. A jelek szerint elszámította magát, mert még az űrállomáson kellett volna összeesned, ehelyett, te visszajutottál a Földre.

- Nem értem az egészet. Mi a fenéért csinálta ezt velem? Már akkor beadta a gyógyszert, amikor még nem is tudhatta, hogy engedek-e a zsarolásának vagy sem.

- Drakun szeret biztosra menni. Ez a szer irányítható hallucinációkat vált ki, egyébként pár óra alatt kitisztul a szervezetből, nincs semmiféle káros hatása. Viszont Drakun igen hatásosan tudja a segítségével együttműködésre bírni a vallatottakat. Mázli, hogy kijutottál, így nem suttoghatott a füledbe. Egyébként, mivel fenyegetett meg?

- Azzal, hogy kiszivárogtat rólam valamit, amitől elfordulnak majd tőlem a barátaim, és egyedül maradok. Közellenséget csinál belőlem, vagy valami ilyesmit.

Gero Vratal komoran bólintott egyet:

- Igen, az ember társas lény, ezért az alanyt el kell szigetelni, hogy megtörjön. Régi, jól bevált módszer a mi rendfenntartóinknál. Drakun is ott tanulta, és tökélyre fejlesztette. Abból, hogy ide jöttél, arra következtetek, hogy egyelőre nem engedtél a zsarolásnak. Kérdés, hogy a barátaid mennyire bíznak benned.

- Nem tudom. Egyébként sem sok maradt belőlük, és fogalmam sincs, hogy Drakun mit akar elterjeszteni rólam, ami miatt ellenem fordulnának. Azt mondta, nem olyan hülye, hogy az asztrális kapcsolatunkról beszéljen, azt úgy sem sokan hinnék el. Nincs valami tipped? Jó lenne előre tudni, akkor talán felkészülhetnék…

- Nem tudsz felkészülni, Drakun az ilyesmiben jól improvizál. Ha megteszi, akkor tényleg egyedül maradsz. Vajon meddig bírod?

- Fogalmam sincs. Már az iménti hallucinációm is kis híján kikészített. Olyan volt, mintha mindenki engem bámulna, és közben gyűlölnének.

- Menj el a pszichiáteredhez, ahhoz a Kempelen professzorhoz. Ő talán fel tud készíteni.

- Gero, te honnan tudsz ennyit rólam?

- Ez egyelőre hadd legyen az én titkom.


 

1 komment

17. rész: A szökés

Kovács Andrea 2009.07.31. 17:30

Gero Vratal még egy órácskára ott tartotta Diánát a fodrászüzletben, hogy a lányból teljesen kitisztuljon a drog. Megkínálta ő is egy nagy bögre kávéval, de biztosította afelől, hogy az övében garantáltan csak cukor és tej van a kávén kívül. Diána kezdte megkedvelni ezt mindig jó kedvű és laza titánt, akinek a jelenlétében valahogy őt is megszállta a nyugalom és a bizakodás. Bár szőkített haját egy kicsit ízléstelennek találta.

„De szép is lenne!” - gondolta Diána, miközben Gero Vratal szórakoztató történeteit hallgatta fura kuncsaftjairól, amikkel a titán próbálta felvidítani őt. Az járt Diána eszében, hogy tulajdonképpen nem lett volna semmi baja a titánokkal. Élhettek volna emberek és titánok együtt, békében ezen a Földön. „Végül is, nincsenek olyan sokan, befogadhattuk volna őket.” De tudta, hogy ez nem lehetséges. Már nem.

Nagyon szeretett volna bízni viszont legalább ebben az egy titánban, de nem felejtette Ince intelmeit sem. Hiszen még alig tudott róla valamit, és nem lehetett biztos abban, hogy Gero Vratal nem része-e Lor Drakun valamelyik nyakatekert tervének.

Későre járt, mire Diána hazaért. Hosszú volt az út az otthonáig tömegközlekedéssel, kétszer is át kellett szállnia. Épp a kulcscsomóját kereste a táskájában, amikor pisszegést hallott a sötétből, majd valaki suttogva a nevét mondta. Egy pillanatra átfutott Diána agyán, hogy megint hallucinál. Ekkor egy alak lépett elé. Az utcai lámpa halvány fényében már azonnal felismerte Taraszt.

- Hogy kerülsz ide? - kérdezte meglepetten.

- Megszöktem, Diána, segítened kell. 

- Nálam nem biztonságos. Várj itt, hozom a kocsi kulcsát. Elviszlek egy ismerősömhöz.         

Diána ideges lett, emiatt elég gyorsan hajtott.

- Tarasz, miért pont hozzám jöttél? Én most túlzottan szem előtt vagyok. Miért nem Ukrajnába mentél vagy Oroszországba? Bárhol máshol jobban tudtak volna segíteni neked.

- Mert ide tudtam csak transzportálni. Egyébként hová viszel?

- Mondtam, egy ismerősömhöz. Egy itteni ellenállóhoz.

- Állj meg azonnal! Húzódj félre!

Diána lehajtott egy kis mellékutcába:

- Mi a baj?

- Nyomkövető chip van a bőröm alatt, a hátamban. Nem tudom kiszedni, mert nem érem el, a barátod viszont azonnal lelepleződik…

- És én, Tarasz? Elment az eszed?! Tudod, hogy nyomkövető van benned, és odajössz a házamhoz? Lor Drakun pont valami ilyesmire vár, hogy elkaphasson.

Diána megcsóválta a fejét, egy pillanatra elgondolkodott, majd kiszállt az autóból, s a csomagtartóból kivette az elsősegélydobozt, a kesztyűtartóból pedig egy rugós kést.

- Még jó, hogy ezt a múltkor a kocsiban felejtettem. Most pont jól jön. A chipet csak a bőröd alá ültették? Nem csatlakozik ideghez, vagy valami más létfontosságú szervhez?

- Nem, csak a bőr alatt van…, de mire készülsz?

- Kiszedem. Vedd le az ingedet, és mutasd a hátad!

Tarasz bizonytalan mozdulatokkal, az idegességtől kapkodva vetkőzött:

- Biztos tudod, hogy kell ezt?

- Nem, de nincs más választásunk. Egy kicsit elkapkodtad ezt a szökést az ellenállásban már dolgoztak a kiszabadításotokon, várnod kellett volna még. Mire fel volt ez a nagy sietség?

- Alkalmam nyílt rá, és kihasználtam. Egyébként szöktetési tervről nem tudtam.

- Üzenni akartam, de a jelek szerint elkéstem vele.

Diána közben fertőtlenítette az öngyújtójával a kés pengéjét, ahogy a filmekben látta, majd ujjaival kitapogatta a chipet, és jól bekente a környékét jóddal.

- Ez most rohadtul fájni fog. Előre is, bocs.

Kicsit remegett a kezében a kés, próbált erősen összpontosítani.

- Egyébként hogy sikerült megszöknöd? - kérdezte, és közben mélyen belevágott Tarasz hátába, az pedig hatalmasat üvöltött - Nyugi, beszélj hozzám, ne merészelj elájulni, rendben?

Tarasz közben összeszedte magát, míg Diána a vért itatta a hátról egy gézcsomóval.

- Kisebb felfordulás támadt ma, miután letranszportáltál. Lor Drakun dühös volt, izzott körülötte a levegő. Kihívta a transzporter őreit, nyilván számon kérte rajtuk, miért nem tartottak vissza. Én a laborban dolgoztam, nem figyeltek rám, és elfelejtették bezárni az erőtereket, így tudtam besurranni a transzportálóba, de csak beindítani tudtam a gépet, a koordináták beállításához nem értek, szóval, kockáztattam, aztán itt értem Földet. Aú!!!

- Maradj veszteg, máris megvan! - Diána a kés helyével kotorászott jó mélyen Tarasz bőre alatt. A koncentrálástól a nyelvét a fogai között felejtette. Végül egy kicsi, úgy hárommilliméternyi átmérőjű, narancsszínűn villogó gömböcskét pöckölt ki a sebből - A francba, elgurult! Ne mozdulj! - végigtapogatta az autó padlóját az ujjaival, majd győztesen a levegőbe emelte a kis golyót - Hál’ Istennek! - azzal kidobta az ablakon. Tarasz feltűnően csendben volt - Élsz még? Nehogy most halj meg nekem! - rázta meg Diána a fiatalembert, aki tényleg elég sápadt volt.

- Többet ilyet senkivel se csinálj, jó? - szólalt meg végre Tarasz, majd elmosolyodott. Miután Diána bekötözte a sebét, visszavette az ingét, és intett, hogy mehetnek tovább.

Kempelen professzor már nyilván aludt, mert Diánának elég sokáig kellett nyomnia a kaputelefon csengőjét, mire végre beleszólt:

- Ki az ilyenkor?

- Diána. Időpontra jöttem, és pontosan érkeztem, igaz? - Tarasznak pedig odasúgta - ez kódolt jelzés -, és kacsintott egyet. Az ajtó ki is nyílt azon nyomban.

- Diána, mit keresel itt éjnek idején, és ki ez a fickó veled?

- Ő is ellenálló, doki. Ukrán. Megszökött az űrállomásról, szóval, menedék kéne neki egy kisidőre…

- Nálam nem maradhat, túl veszélyes. De a horgásztelkemen a faházban meghúzhatja magát. A kulcs a kiskapu melletti cserép alatt van. No, tűnjetek el innen minél hamarabb, és jegyezd meg, hogy itt nem jártatok. Betörtetek a faházba, és kész. Értve vagyok?

Diána bólintott.

- Doki, nem fogok jelentkezni egy jó darabig. Remélem, megérti. Maga se keressen! Én is bajban vagyok, jobb, ha megszakítom a kapcsolatot az ellenállással egy időre. Vigyázzon magára, és köszönöm!

- És most hova? - kérdezte Tarasz, mert Diána karon fogta, és kihúzta a professzor lakásából.

- Autózunk még egy kicsit, aztán biztonságban leszünk, ne aggódj!

- Van számítógép ott, ahová megyünk?

- Lennie kell. Az is ellenálló bázis volt a harcok idején. Miért?

- Mert nem jöttem el az állomásról üres kézzel. Mutatnom kell neked valamit.

 

 

Szólj hozzá!

18. rész: Rosszabb az ellenségnél

Kovács Andrea 2009.07.30. 17:32

Tarasz egy pendrive-ot húzott elő a nadrágzsebéből, amint bejutottak a Duna-parti horgásztelken álló faházba.

A ház egyszerű volt, kicsi, de otthonos, igaz, jó régen nem takarított benne senki. Tarasz leporolta a számítógépet, majd bekapcsolta.

- Ezt az űrállomásról vettem kölcsön - mutatta oda Diánának az adathordozót - A titánok is használnak földi technikai eszközöket, nem is hinnéd, mennyit - közben betöltötte a pendrive-ra mentett anyagot - Most azonnal meg kell nézned!

Diána egy néhány perces rögzített filmfelvételt látott: titánok egy embert - egy férfit - vezettek be egy orvosi műtőre emlékeztetető helyiségbe, majd egy ágyra fektették, és leszíjazták. A feje fölé egy hatalmas gépet toltak. Miután bekapcsolták, a leszíjazott ember fejét egy narancsos színű fény világította át. A fénytől áttetszővé vált a koponya, látszottak a csontok és az agytekervények. Majd a férfi váratlanul egész testében remegni, majd vonaglani kezdett, és üvölteni, ahogy a torkán kifért. Kikapcsolták a gépet, a férfi lassan elcsendesült. Kiszíjazták, és kivezették. A tekintette furán üveges volt, semmilyen érzelmet sem tükrözött. Ezután váltott a kép egy nagy kórteremre emlékeztető helyiségre. A teremben rengeteg ágy volt, legalább ötven. Mindegyikben a korábbi férfihoz hasonlóan üveges tekintetű, vegetáló emberek feküdtek, akiket ápolók igyekeztek etetni, mosdatni. Némelyikükből transzfúziós csövek lógtak.

- Mi folyik itt, mi ez? - kérdezte zavartan Diána.

- A titánok emberkísérlete, ami láthatóan nem nevezhető sikeresnek. Annyit tudtam meg, hogy ezek a titánnak nevezett E.T.-k haza akarnak telefonálni, de nem megy nekik. Szóval, a berendezés, amit láttál, valamiféle kommunikációs eszköz lenne az ő bolygójuk és a miénk között, ha jól sejtem, gondolatátvitel útján.

- Nohát! Ez lenne a szerkezet, amiről Drakun beszélt. Mit tudsz a gépről?

- Csak annyit, hogy egy náluk épített eszköz tökéletes mása. Az otthoni prototípust állítólag csak egyirányúra tervezték annak idején, vagyis csak megfigyelésre. Valahogy a későbbi fejlesztésekkel vált kétirányúvá, azaz alkalmassá a kommunikációra. Az itteni azonban nemhogy kettő, de még egy irányba se működik. Azt hallottam, hogy ebből az irányból titán nem, csak ember tudja működtetni, ráadásul olyanok, akik sajátos agyműködéssel rendelkeznek. Rólad is beszéltek. Azt is hallottam, hogy kértek téged az együttműködésre, amit te visszautasítottál.

- Tarasz, te tudod, honnan jöttek a titánok?

Tarasz megrázta a fejét:

- Fizikus vagyok, nem csillagász.

- Egy párhuzamos univerzumból jöttek. A titánok is emberek, bár néhány dologban különböznek tőlünk.

- Honnan tudod ezt?

- Egy titántól, de ez hosszú történet. A lényeg, hogy évekkel ezelőtt kapcsolatot létesítettem a világukkal, nem szándékosan, teljesen véletlenül. Emlékszel arra, amikor az űrállomáson beszéltünk, és elmondtad, hogy mit hallottál rólam? Mármint azt, hogy korábban testen kívül kommunikáltam egy titánnal. Hát ez igaz, az a titán maga Lor Drakun volt.

- Miért tagadtad le nekem az egészet?

- Nem hazudtam akkor neked, tényleg nem emlékeztem rá. Hidd el, csak azután, hogy beszéltünk erről, kezdtem nyomozni, és így szereztem erről tudomást. Már rég nem gondoltam a mágiára, meg az asztrális utazásélményeimre, mert igyekeztem elfelejteni az egészet. Úgy gondoltam rá, mint valami fiatalkori őrültségre, ami talán igaz sem volt, csak elhitettem magammal, csak képzelődtem. Legalábbis utóbb erről győztem meg magamat, és igyekeztem mélyen eltemetni ezeket az emlékeket. Én voltam a legjobban meglepődve, amikor kiderült, hogy az egész valóság volt, nem puszta képzelgés. Ráadásul az én lelkemen szárad, hogy Lor Drakun idehozta a titán bandáját a Földre. Az egész a mi kommunikációnk miatt történt. Tarasz, elmondtam neked azt, amit eddig még senkinek. Gyűlölhetsz, megvethetsz érte, amit akarsz, csak egyet higgy el, nem akartam semmi rosszat, azt pedig végképp nem, ami a Földünkkel, ami velünk, emberekkel történt. Visszacsinálnám, ha tudnám, hogyan, de ami megtörtént, azon nem változtathatok.

- De jóvá tehetnéd…

- Mégis hogyan?

- Láttad a felvételt, most már tudod, mi történik az állomáson a foglyokkal. Ha együttműködsz a titánokkal, több ember nem válik agyilag zombivá.  

- Bárcsak ilyen egyszerű lenne! Nézd, Tarasz, jó lenne pihennünk egy kicsit. Holnap is lesz nap, majd kitaláljuk, mi legyen. Még életemben nem volt ilyen sűrű napom. Múlt éjjel keveset aludtam, reggel meg kibuktam a kollégáimra, és jól kiosztottam őket. Utána Drakun stikában bedrogozott, elájultam, hallucináltam, túléltem, aztán meg jöttél te. Azért a biztonság kedvéért felváltva őrködjünk. Előbb aludj inkább te, én még bírom egy darabig.

 

                                                                   - 0 -   

 

- Mázli, hogy szombat van, így nem hiányzom senkinek a szerkesztőségben - vetette oda Diána másnap délelőtt Tarasznak. Nem aludtak túl sokat, még jó, hogy volt kávé a faházban. A konyhában ücsörögtek. A régimódi kis faházban tulajdonképpen csak két helyiség volt: a bejárat rögtön a konyhába vezetett, abból nyílt egy viszonylag tágas szoba, ami egyszerre volt nappali, dolgozó és háló. Diána nem szeretett reggelizni, de Tarasznak összeütött valamit abból, amit a faházban talált.

- Műkaja, de azért ehető - mondta, és elétette a tányért - Itt ellehetsz egy darabig, de nekem legkésőbb holnap haza kell mennem. Megpróbálom elérni a kárpátaljai barátaimat, ők valahogy átcsempésznek Ukrajnába a határon, onnantól már nélkülem is boldogulsz.

- Gondolkodtál azon, amit tegnap mutattam neked? Talán mégiscsak együtt kellene működnöd a titánokkal, azzal sok emberi életet menthetnél meg.

- Vagy még több áldozat lenne. Hogy bízhatsz meg a titánokban? Mitől lettél ilyen opportunista, már elfelejtetted, miért is harcoltunk? Esküszöm, most jobban érezném magam fogolyként egy munkatáborban, minthogy tehetetlenül nézzem azt, ahogy ezek az emberek szenvednek. Úgy érzem, könnyebb lenne elviselnem bármilyen büntetést, mint ezt, túl nagy a felelősség rajtam. Szeretném, ha minden egyszerűbb lenne. Miattad is lelkiismeret-furdalásom volt, jobb szerettem volna én bekasztlizva lenni, de máshogy alakult. Megtenném, amire kérsz, de nem ez a megoldás. A gond, hogy ez valószínűleg még nagyobb bajt okozna. Még nincs itt az ideje, hogy feladjam magam, érted? Nem tudunk semmit sem arról, mire készül Drakun, sem pedig azt, milyen következményei lesznek annak, ha hagyom, hogy azt tegyen velem, amit akar. Már csak egy valamit akarok, hogy ne csináljak még nagyobb bajt, mint amekkorát eddig okoztam. Tudod, még Moszkvában megtanultam, hogy mindennél lehet még rosszabb is. Mellesleg a gép belőlem is zombit csinálhat, akkor meg oda az egyetlen ellenálló, aki szabadon járhat-kelhet az űrállomáson. Szóval, nincs más választásunk, tűnjön akárminek, gyávaságnak vagy érzéketlenségnek, hideg fejjel kell átgondolnunk, és most csak azt választhatjuk, amivel a legkevesebbet veszítjük. A hősködés most olyan luxus, amit nem engedhetek meg magamnak. A harc most egészen más játékszabályok szerint folyik.

- Azt hiszem, értelek. Arra gondolsz, hogy Lor Drakun akár erősítést is kérhet, ha kapcsolatba kerül a világával.

- Akár az is megtörténhet, vagy bármi, ami még a mostani helyzetnél is rosszabb. Most még lehet esélyünk, mert kevesen vannak. Szabotázsokat hajthatok végre az állomáson, kiszabadíthatjuk a foglyokat, sőt, talán még néhány titánt a magunk oldalára is állíthatunk. Éppen ezért most a legfontosabb, hogy időt nyerjünk, hogy Drakun ne tudjon kapcsolatba lépni a világával.

- Apropó, van fegyver a házban?

- Asszem, nem is egy.

- Szerelkezzünk fel, bármikor rajtunk üthetnek. Esküszöm, még egyszer élve nem kapnak el.

Diána levett egy kulcsot az ablak melletti szekrény tetejéről. Kinyitotta vele a szekrényt, és két puskát tett az asztalra.

- Idenézz, még gránátok is vannak! - mondta, miközben a szekrény tartalmát kipakolta Tarasz elé.

- No, ez már valami! - Tarasz kezébe vette az egyik tojásgránátot, megforgatta - Vajon működik is?

- Kiderül, ha használnunk kell. 

Ahogy ezt Diána kimondta, váratlanul betört az ablak, és egy fura, villogó tárgy gurult végig a faház padlóján. Mindketten azonnal összerogytak. Tarasz a székről a konyha közepére zuhant, Diána az ablak alá.  

- Istenem, mi ez? Nem tudok mozdulni - kiáltotta a padlón fekve ijedten Diána.

- Lebuktunk. Ez titán izombénító. A táborban is ezt használták, ha rendet kellett csinálniuk a foglyok között. Úgy félórán át nem engedelmeskednek az izmaid nyaktól lefelé. Mindjárt itt vannak.

Betörték az ajtót. Három titán magasodott a konyha közepén fekvő Tarasz fölé. Majd belépett a negyedik is: Lor Drakun volt az, személyesen.

- Nocsak, milyen szép párt találtunk ebben a helyes kis szerelmi fészekben - mondta, szokása ellenére szélesen mosolyogva.

Miközben beszélt, Diána felé haladt határozott, nyugodt járással. Megállt közvetlenül a lány fölött, s a betört ablak melletti falnak támaszkodva folytatta:

- Tarasz, barátom, a nyomkövető eltávolítása hiba volt, így egy kicsit tovább tartott, míg a nyomukra akadtunk. De amilyen a sors, az árulót is elárulták. Azt a Kempelen professzort nem volt nehéz meggyőznöm, hogy mondja meg, hol vannak. Az orvosi engedélye fontosabb volt neki maguknál. Remélem, fiatalember, elvégezte a feladatot, amivel megbíztam.

Tarasz szótlanul elmosolyodott, amitől Lor Drakun arcára kiült az értetlenség.

- Maga mit talál ilyen mulatságosnak?

- Csak azt, hogy egy élesített gránát van a kezemben. Még nem hatott teljesen a bénító, szóval érzem még az ujjamat a biztosítószög helyén… Ó, bocs, már nem. 

Mire Tarasz kimondta, Lor Drakun felkapta Diánát, és vele együtt kiugrott a betört ablakon. A detonáció előre röpítette őket, majd mindkettőjüket földhöz vágta. Egymás mellé estek. Mögöttük a házból lángok csaptak ki. A többi titánnak nem volt ideje kimenekülni.  

Diána még mindig bénán feküdt, Lor Drakun visszarohant a házhoz, de bent akkora volt a tűz és a füst, hogy nem tudott bejutni. Visszament Diánához. Magából kikelve járkált fel-alá előtte:

- Az az ostoba! Tényleg futni hagytam volna, ahogy ígértem. Miért tette ezt?! Nem értem.

- Drakun, még annyi mindent nem tud az emberekről. Azt, ami itt történt, sohasem fogja megérteni. Az önteltsége miatt.

- Négy élet, Diána, fölöslegesen kioltva! Hogy lehet ezt megérteni?! Maga… maga összejátszott egy szökött fogollyal. Le kellene ezért csukatnom. Egyet azért áruljon el: legalább hálás azért, hogy kihoztam, vagy inkább meghalt volna vele együtt?

- Őszintén nem tudom. Már rég nem az történik velem, amit én akarok.

Lor Drakun fél térdre ereszkedve közelebb hajolt a lányhoz:

- Nos, most hogy dönt? - sziszegte a foga között - Velem jön az állomásra, és együttműködik végre, vagy haljanak meg még többen maga miatt?

- Nem megyek magával sehová.

A titán vezér fölegyenesedett, és nyugalmat erőltetve magára határozott hangon folytatta:

- Ez esetben ki van rúgva. Nem tartok tovább igényt tudósítói szolgálatára, s ezt közlöm a főnökével is. Nyilván neki sem lesz tovább szüksége a maga munkájára, így bőven lesz szabadideje, hogy gondolkodjon.

Majd a kabátzsebéből egy újabb pendrive-ot húzott elő, és Diána mellé dobta:

- Ez a búcsúajándékom. Választ ad pár kérdésére, de garantáltan nem fogja felvidítani. Hamarosan elmúlik a bénító hatása, és hazamehet - azzal sarkon fordult, és Diánát faképnél hagyva elviharzott.  


Szólj hozzá!

19. rész: Kiábrándító felvételek

Kovács Andrea 2009.07.30. 17:31

Diána még hosszú percekig nézte az égő házat. Elfordíthatta volna a fejét, de nem bírta rávenni magát. Tudta, Lor Drakun azért hagyta őt ott, hogy örökre emlékezetébe vésődjön az égő emberhús szaga. Nem sírt, és ezen még ő maga is csodálkozott.

 

„Mikor jönnek már a tűzoltók?” - kérdezte magában. Ekkor titán robotrepülők tűntek fel a ház fölött. Eloltották a tüzet, és kiemelték a romokból a halottakat, mármint azt, ami megmaradt belőlük, majd amilyen hirtelen jöttek, úgy tűntek el ismét. „Tudhattam volna! - húzta el a száját Diána - A titánok ezt is elsikálják. Nem lesz semmilyen nyomozás, vizsgálat, hiszen nem is halt meg itt senki, nem igaz? Se Taraszt, se a három titánt nem keresi majd senki a Földön.”

A bal kezén váratlanul megmozdult a mutatóujja. Elmúlt az izombénító hatása. Diána csak most érezte meg a fájdalmat a jobb csípője tájékán, arra esett, amikor Lor Drakun kiugrott vele az ablakon. Rettenetesen sajgott a csontja, de nem tört el. Fölötte jó tíz centivel viszont rendesen megvágta a törött ablaküveg, erősen vérzett. Feltápászkodott, de karja, lába, mindene fájt. Beült az autójába, és elindult.

Amikor hazaért, arra gondolt, hogy a félút kiesett az emlékezetéből. Szédült, és a feje is hasogatott. Iszonyú fáradtság fogta el, mégis úgy döntött, hogy megnézi, mit adott át neki Lor Drakun.

Az első felvételen Lor Drakun és Tarasz volt látható az űrállomás laboratóriumában. A titán vezér egészen közel hajolva, halkan, de igen komolyan beszélt Taraszhoz:

- Nyilván látott itt egy-két dolgot, amióta engedélyeztem, hogy részt vegyen a kutatásokban.

Tarasz bólintott, mire Lor Drakun folytatta:

- Adok magának egy esélyt, hogy szabad legyen. Semmi más dolga nincs, mint miután távozott innen, felkeresi Diánát, átadja neki ezt a felvételt, és meggyőzi arról, hogy működjön velem együtt. Gondoljon bele, ha sikerrel jár, többé senkin sem kell kísérleteznünk.

- Csak Diánából csinál zombit, nem igaz?  

- Rá nem veszélyes a gép, higgye el, semmi baja nem lesz.

- És ha mégis?

- Jó, ne higgyen nekem, csak számoljon. Egyetlen ember több százért, vagy akár több ezerért. Mert addig folyatjuk a kísérleteket, míg nem találunk még egy olyan alanyt, mint Diána. Szóval, olyat, aki képes a kommunikációra a mi bolygónkkal. Ő a legjobb esély, hiszen már egyszer működött neki. Ha Diána benne van, mi leállhatunk a kísérletekkel, sőt, ha minden jól alakul, eltűnünk innen, és visszakapják a Földjüket. No, mit gondol? Egy próbát csak megér. Maga pedig azonnal szabad lehet, csak Diánát adja át nekem.

- Nem tudom. Ezt át kéne gondolnom.

- Arra nincs idő! Vagy most azonnal indul, vagy nem lesz rá több alkalom. Diána okos lány, nem fog bízni magában. Most viszont hihető lesz a története. Mármint arról, hogy zavar támadt a távozása után a transzportálóban, maga pedig kihasználta az alkalmat, és megszökött. A szavamat adom rá, hogy szabad ember lesz, nem fogunk vadászni magára, oda megy, és azt csinál, amit akar. Hát nem hiányzik magának a Föld, a hazája, a szabadsága?

- Persze, hogy igen, de ilyen áron?

- De hiszen nem tesz semmi rosszat. Diánát már rég nem is érdekli az ellenállás, beletörődött a helyzetbe, a kisujját se mozdítja magáért. Jó állása van, jól elvan, tesz az egészre. De nem csak ő. Már nincs is ellenállás sehol a világon. Béke van, érti? Maga meg képes lenne a semmiért itt rohadni meg haláláig egy munkatáborban? Ez az utolsó esélye, még egyszer nem ajánlom fel. Szóval, indul vagy sem?

Tarasz tétován, de rábólintott. Lor Drakun erre alig láthatóan elmosolyodott, és jobb kezével portást utánzó mozdulattal a transzportáló felé tessékelte Taraszt.

Váltott a kép, de a filmsztár nem változott: megint Lor Drakun volt látható, de most az irodájában. Fel-alá járkált, előtte vigyázban egy ukrán rendőrtiszt állt. Diána felismerte az egyenruhát.

- Ezredes, kérem, ismertesse, mi történt pontosan azon az ominózus kijevi tüntetésen! Miért lövetett a parancsom ellenére a tömegbe?

- Tisztelettel, parancsnok, én nem lövettem a tömegbe.

- Akkor mégis mi történt?

- A rohamosztag egy részét körbezárta a tömeg. Hibát követtek el a behatoláskor. Bajban voltak, és pánikba estek, felbomlott a sor. Az az alak meg a színpadon harcra buzdította a népet. Az embereim védelmében tettem. Az egyik mesterlövésznek adtam parancsot, hogy lője ki. Azután szabadult el a pokol. A lövés után a tömegben szétszóródott embereim is tüzet nyitottak, és igyekeztek visszavonulni. Üvöltöttem, hogy „tüzet szüntess!”, de akkor már hiába.

- Az, aki a színpadon állt, meghalt?

- Igen.

- Ki volt ő?

- A radikálisok vezetője. Vitalij Nazarenko.

Diánának a lélegzete is fennakadt, könnyek tolultak a szemébe, de a sírás valahogy nem akart feltörni belőle, csak mint egy kényelmetlen ruhadarab, fojtogatta.

Váratlanul ismét Lor Drakun jelent meg. Egyenesen a kamerába nézett, és Diánához beszélt:

- Hamisítvány. Nyilván, ez az első gondolata, Diána, de csalódást kell okoznom magának. Eredeti és vágatlan felvételeket látott, és ami a legfontosabb, az igazságot: a barátja elhitte, hogy cserbenhagyta, ezért árulta el magát, Diána, a szerelme pedig halott. Ez van. Most már gyászolhat.

- Tévedsz, te szemétláda! - válaszolta Diána elcsukló hangon a számítógépének, mintha az hallaná - Majd azután gyászolok, ha bosszút álltam.

 

 

Szólj hozzá!

20. rész: Piszkos terv

Kovács Andrea 2009.07.30. 17:30

Diána ismét a koszos kiskocsmában állt szemben a megint ittas és még mindig nagy hasú pultossal. Ismét Incét kereste. A pultos most csak annyit kérdezett tőle:

 

- Iszik valamit, amíg idehívom?

- Csak egy szódát. Bor nélkül és tiszta pohárban.

Diána négy napja nem mozdult ki otthonról. Jórészt csak feküdt az ágyában hanyatt, és a plafont bámulta. Tervet szőtt, amihez Incére is szüksége volt.

Régi barátja vele szemben ült le. Balkezével az asztalra könyökölt, lezserül öklére támasztotta az állát.  

- Nem tudom nem észrevenni, hogy mostanában kitüntetsz a figyelmeddel. Annak idején abban maradtunk, hogy kerüljük egymást, most meg rövid időn belül másodszor keresel meg. Csak nem járni akarsz megint velem?

- Bocs, de ki kell, hogy ábrándítsalak. Más miatt van szükségem rád.

- Sejtettem - mondta Ince tréfásan csalódást színlelve, félrehúzva a száját.

- Van egy tervem, amihez igazán nehézfiúk kellenek. Érted, olyanok, akik nem túl finnyásak, és ölnek puszta kézzel, ha kell.

- Hű, téged aztán jól felbosszanthatott valaki.

- Ez így van. Olyan valakire van szükségem, akinek elszámolnivalója van a titánokkal. Ismersz ilyet?

- Asszem. Eszembe jutott valaki, de a fickó, hogy is mondjam, nem a veszélytelen kategória, ha érted.   

- Nyilvánvaló, hogy egy kőkemény bűnözőre gondoltam, nem egy elvarázsolt értelmiségire.

- Én meg nem egy piti bandafőnökről beszélek. Akire én gondolok, van akkora kaliber, hogy talán hírből ismered is. Annyit tudok róla, hogy az egyik fontos emberét az űrállomáson tartják fogva.

- Én segítek neki, ha ő is nekem. Hozz össze velHozz össze vele!

- Te tudod, mire vállalkozol, de szólok előre, hogy ennek az arcnak nincs humorérzéke. Ha nem jön be neki a terved, helyben eltemet. Kell egy pár nap, míg levajazok neked egy talit vele.

- Addig is, gyere el velem Gero Vratalhoz! Őrá is szükség van a tervemhez, és jó lenne, ha ott lennél, a nyomaték kedvéért.

- Most azonnal?

- Aha. Szeretném még az üzletében találni.

Megint zárás után néhány perccel értek Gero Vratal fodrászüzletéhez. Diána előbb benézett a kirakat ablakán, hogy ellenőrizze, van-e még valaki a helyiségben, de senkit sem látott, így bekopogott.

Ince hátrébb húzódott, hogy Gero csak Diánát lássa, majd ajtóstól tolta be a titánt az üzletébe, egy székbe nyomta, és a háta mögé állt a vállán felejtve mindkét kezét. Diána határozott mozdulattal a háttámlájánál fogva egy másik széket tett Gero Vratal elé, és lezserül fordítva ülve a székre, karját hanyagul átvetve a széktámlán egészen a titán arcába hajolt. Igyekezett a tekintetét megkeményíteni.   

- Még egy kis haladékot kérek, Ince, esküszöm, pár nap, és mindent visszafizetek neked - szólalt meg váratlanul Gero hátrafelé pislogva némi ijedtséggel a szemében.

- Most nem a pénzért jöttünk - nyugtatta meg Ince - Diána, mondd el neki!

- Gero, nagy dobásra készülök. Kockázatos akció lesz, ezért tudnom kell, hogy számíthatok-e rád. Tönkre akarom tenni Drakun kommunikációs gépét. A te dolgod az lenne, hogy észrevétlenül feljuttasd az embereimet az űrállomásra. Neked is velük kell menned, mert kell valaki, aki ért a transzportálóhoz. Szóval, most ideje színt vallanod. Ki vagy te tulajdonképpen: a mi emberünk vagy Drakun kéme?

- Elmondom a szín tiszta igazat, esküszöm, de előtte nekem is tudnom kell valamit: a titánoknak akarsz ártani vagy csak Lor Drakunnak?

- Ha minden jól megy, nem fog senki megsérülni. Csak azt akarom, hogy Drakunnak le kelljen állnia az emberkísérletekkel, és a gépét újra kelljen építtetnie. Így időt nyerek én is, és mi mind, valamennyien. Azt mondtad, te sem akarod, hogy kapcsolatba lépjen a világoddal.

- Ez így van, már nem akarom. Az igazság az, hogy eredetileg valóban Drakun küldött a Földre. Még most is azt hiszi, hogy neki dolgozom, bár talán gyanakszik, hiszen sosem bízott senkiben. Igaz az is, hogy kapcsolatban vagyok az űrállomással, sőt, vannak ott olyanok, akik Drakun háta mögött látnak el információkkal. Az utóbbi időben viszont olyan híreket kaptam, amik aggodalmat keltettek bennem. Most részletekbe nem mennék bele, de a jelek határozottan arra utalnak, hogy Drakun egyáltalán nem akar visszatérni a mi világunkba. Élvezi a hatalmat, amit itt szerzett magának, és ez már nekünk, titánoknak sem jó, nekem pláne nem. Én nem óhajtok egy diktátort szolgálni, viszont szeretnék hazamenni, mert nem szívesen élném le hátralevő éveimet fodrászként. Ezt te, Diána biztosan megérted. Szóval, mit kell tennem?

- Úgy hat embert kell az űrállomásra csempészni Drakun tudósítói között az egyik sajtótájékoztatója előtt, plusz neked is fel kell velük menned. Ehhez hamis személyi kódokra lesz szükség, és arra, hogy te épségben visszajuttasd őket az akció után a Földre. Menni fog?

Gero Vratal bólintott.

- Ja, és még valami. Ha már ott vagyunk, kiszabadítjuk a foglyokat is. Ki kell kapcsolnod az erőtereket. Ez gondot okozna neked?

- Mármint etikai vagy technikai szempontból?

- Mindkét értelemben.

- Nem. Mindkettővel megbirkózom.

Diána felállt, hogy távozzon, de az ajtóból még visszafordult:   

- A terv részletei ne érdekeljenek. Amit nem tudsz, nem fáj.

 

Szólj hozzá!

21. rész: A Farkas

Kovács Andrea 2009.07.30. 17:29

Pár nappal később Ince telefonált:

- Öltözz fel szépen, Diána, egy óra múlva érted megyek.

 

- Miért, hová megyünk?

- Egy puccos helyre. Bemutatlak valakinek.

Egy óra múlva egy taxiban ültek. Diánának szorította a lábát a tűsarkú cipő, a szűk ruhában meg alig kapott levegőt.

- Elmondod végre hova viszel?

- Egy kaszinóba. Ott beszéltem meg neked egy találkát André Volkoviccsal.

- A Farkassal?!

- Mondtam, hogy ismered. Ő lesz a te embered.

André Volkovics, más néven a Farkas, hírhedt figurája volt az alvilágnak, elég sokat cikkeztek róla a bulvársajtóban. Orosz származású volt, aki Franciaországban született. Apja szovjet tiszt volt, Magyarországon szolgált, de még a Szovjetunió összeomlása előtt sikerült Nyugatra dobbantania, méghozzá értékes katonai titkokkal, hogy legyen miből új életet kezdenie családjával a kapitalista világban. Párizsban telepedett, le, ott kapott menedékjogot. Fiát orosznak nevelte, de sokat beszélt neki Magyarországról, ahol elmondása szerint legszebb éveit töltötte. Andrénak apja meséi alapján támadt az az ötlete, hogy Magyarországon próbál szerencsét. Előbb egy galériát nyitott, ahol feltörekvő orosz művészek képeit árulta, később már ingatlanokat vásárolt és adott el, de ami miatt igazán ismertté vált, az a fegyverkereskedelemben játszott vezető szerepe volt.

Hiú férfi volt, szerette a sajtónyilvánosságot, őt pedig szerették az újságírók, mert szívesen nyilatkozott, szakértett az orosz maffiáról szóló cikkekben. Nem kellett rejtőzködnie, hiszen az egész magyar rendőrség a zsebében volt. Neki eltűrték, hogy tisztes üzletembernek adja ki magát, holott mindenki tudta, hogy a Magyarországon működő orosz bűnszervezetek közül övé a legerősebb és egyben a legkegyetlenebb.

Ince a kaszinóban az egyik bokszhoz vezette Diánát. Az asztalnál André Volkovics ült egyedül, három testőr állt mellette. Udvariasan felállt, hogy köszöntse a lányt, hellyel kínálta, majd szemével intett a testőreinek, hogy hagyják őket magukra.

- Amíg beszéltek, én elleszek a blakjack-asztalnál - mondta Ince Diánának, és azon nyomban felszívódott.

Diána kettesben maradt a Farkassal, akit így, élőben most először látott. Volkovics nem volt túl magas ember, de a drága, elegáns öltöny alól kitetszettek feszülő izmai. Hatalmas karja volt és óriási tenyere, a vastag nyakára pattanásig feszült az ing. Tömpe, görbe orráról lerítt, hogy nem egyszer eltörték. Erősen kopaszodott, ezért maradék haját leborotválta. Majd ötven éves volt, de hihetetlenül jól tartotta magát.

Elegáns mozdulattal töltött egy pohárral az asztalára bekészített jó minőségű orosz pezsgőből Diánának, és hideg kék szemével egyenesen a lányra nézett:

- Úgy hallottam, hogy egy ajánlata van a számomra. Két ukrán fiatalemberért készül bosszút állni. Az egyik a szerelme volt, a másik a barátja, s mindkettő halálát a titánok okozták. Tudja, mi, oroszok roppant szentimentális nép vagyunk. Meghatott a története, és az elszántsága, s főként az, hogy ukrán testvéreink iránt ilyen erős érzelmeket táplál. Mi, oroszok mindig is közel éreztük magunkhoz az ukránokat, ezért szívünkön viseljük a sorsukat. Az ő barátaik a mi barátaink is. A szerelem pedig a legerősebb, legszentebb érzés, legalábbis szerintünk. Szóval, hallgatatom.

- Mindössze hat, közelharcra képzett emberére van szükségem - vágott a közepébe Diána - Ismerek valakit, aki feljuttatja őket az űrállomásra. Ketten a fegyverraktárhoz kellenek, ketten a foglyok kiszabadításához, és az utolsó kettőnek pedig egy gép megrongálása lesz a feladata. Az ismerősöm képes hatástalanítani az erőteret a börtöncellák előtt, aztán segít letranszportálni a foglyokat a Földre. Úgy értesültem, hogy egy önnek fontos személyt tartanak fogva az űrállomáson. 

- Jók az értesülései. Azt is tudja, ki pontosan az a személy?

Diána tagadólag megrázta fejét.

- A fiam az. Még csak tizenkilenc éves. Hülyeséget csinált a haverjaival, ezért kapták el. Tökkelütött egy kölyök, de hát mégiscsak az én vérem. Minden befolyásomat bevetettem, hogy kiszabadítsam, de semmire sem jutottam. Szóval, ha ki tudja hozni onnan épségben, minden segítséget megkap tőlem. Mire van még szüksége?    

- Fel tudja szerelni az embereit horgászzsinórokkal és kerámiakésekkel? Ezeket ugyanis el lehet rejteni a ruházatban, és nem mutatja ki a fémdetektor transzportáláskor.

- Vegye úgy, hogy el van intézve.

- Az emberei, természetesen, annyi titán fegyvert és eszközt hozhatnak vissza magukkal, amennyit csak elbírnak. Nyilván ezeknek is hasznát veszi, és persze, az említett gépből kiszerelt alkatrészek sem lesznek értéktelenek.

- Jó tervnek tűnik. Egyet azért magyarázzon meg nekem. A bosszúja csak odáig terjedne, hogy megrongáltat egy fontos gépezetet, amit a titánok előbb-utóbb úgyis kijavítanak?

- A gép megrongálásával csak időt akarok nyerni, és ha a másik tervem is sikerrel jár, talán sohasem javítják ki azt a berendezést.

Volkovics kíváncsian felvonta a szemöldökét, arra késztetve Diánát, hogy folytassa a mondandóját:

- Az embereivel egy időben én is az űrállomáson leszek. Szükségem lesz nekem is egy ruhába rejthető kerámiakésre.

- Mint már mondtam, ez megoldható, de mégis, mire kell az magának?

- Amíg az emberei jó nagy felfordulást okoznak, én megölöm a titánok vezérét, Lor Drakunt.

A Farkas arca elkomorodott. Elgondolkodva összevonta szemöldökét, majd lassan és halálosan komolyan közelebb hajolt Diánához, és egyenesen a szemébe nézve mondta:

- Egy ilyen szép lady, ilyen véres szándékkal! Furcsa dolgokra képes a szerelem: az egyik emberből jót hoz ki, a másikból a legrosszabbat. Mondja, ölt már valaha embert?

- Nem, soha.

- Az első nem könnyű, higgye el nekem, tapasztalatból mondom. Pisztollyal még csak-csak, na de késsel?! Nagy erővel kell szúrnia, és nem szabad egy pillanatig sem tétováznia, ezzel tisztában van?

- Bízza rám. Ha nem sikerülne, a maga emberei és a fia akkor is biztonságban visszaérkeznek a Földre.

- De maga fogságba esik.

- Az hadd legyen az én gondom.

- A tervnek ez a része már nem annyira tetszik.

 

Szólj hozzá!

23. rész: Aranykalitka

Kovács Andrea 2009.07.30. 17:28

Egy tágas, ámde teljesen üres nappali szobában találta magát Diána, amikor Koljával és Gero Vratallal utolsóként letranszportáltak az űrállomásról a Földre. Az ismeretlen háznak ez a helyisége úgy nézett ki, mintha épp befejezték volna rajta a felújítást.

Az emeletről lefelé vezető lépcsőn André Volkovics közeledett az érkezőkhöz egy üveg pezsgővel és poharakkal a kezében:

- Isten hozta magukat nálam! Igyunk a sikeres akcióra! - szólt széles mosollyal.

- Meg kell, mondjam, megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy végrehajtotta az utasításaimat a helyiséggel kapcsolatosan, és a koordináták is pontosak voltak. Kockázatos dolog transzportállomáson kívülre érkezni. Kiköthettünk volna valamelyik bútordarabban, vagy akár az egyik falban is - mondta erre komoran Gero Vratal, miközben körbejártatta a szemét a helyiségen - Egyébként hol a csudában vagyunk?

- Biztonságban. Ez a ház az egyik strómanom nevén van, és itt senki sem talál ránk. Még a titánok sem. A bútorokat pedig kivitettem, ahogy kérte, barátom, még egy legyet sem engedtem, hogy berepüljön ide. Épp ezért azt javaslom, fáradjunk át egy kényelmesebb szobába, oda, ahol le is ülhetünk - ahogy közeledett, észrevette Diána véráztatta blúzát - Csak nem sérült meg, kedvesem?

- Nem, nem, ez nem az én vérem - mentegetőzött a lány.

- Akkor ez azt jelenti, hogy sikerrel járt?

Diána tagadóan megrázta a fejét.

- De legalább sikerült jól összekennie magát - mondta megbocsátó mosollyal a Farkas - Jöjjön, miután koccintottunk, lezuhanyozhat és átöltözhet.

A pezsgős üdvözlés után Diánát egy mogorva arcú, testes idős asszony kísérte fel az egyik vendégszobába. Az asszony annyira emlékeztette Diánát a moszkvai kórházak mázsás súlyú nővéreire, hogy önkéntelenül elmosolyodott, miközben követte őt felfelé a lépcsőn. A matróna méretes hátsója ugyanis mindent kitakart a látómezejéből, s ezt viccesnek találta. Visszafelé már nem volt annyira jókedvű, inkább zavarban volt:

- Ezt…ezt nem értem…- hebegte, amikor visszatért az újra berendezett nappaliba egy tűzpiros, mélyen dekoltált estélyi ruhában.

- Nagyszerűen néz ki, igazán csinos! - sietett elé a Farkas.

- A mosolygósnak igazán nem nevezhető hölgy egy egész gardróbszekrénynyi ruhát mutatott, ami állítólag az enyém, majd szó szerint azt mondta nekem, hogy André Fjodorovics úr örülne, ha most ezt a ruhát venném fel. Maga gyakran vásárol össze teljes ruhatárat vérfoltos blúzban érkező hölgyeknek? Ja, és azt is mondta, hogy az a szoba lesz most már az enyém, majd rendezkedjek be benne kényelmesen, de én nem terveztem, hogy itt töltöm az éjszakát.

- Lenocska, a fiam dadusa, kissé nyers asszony, de nagy a szíve, biztosan megkedveli majd idővel, ha jobban megismeri. Attól tartok, nemcsak a ma éjszakát kell itt töltenie. Ezt olvassa el - Volkovics egy kinyomtatott sajtóközleményt nyújtott át Diánának, majd még hozzátette - Maga lett az első számú közellenség. Körözik, még vérdíjat is kitűztek a fejére.

Diána sebesen olvasni kezdte:

- Mi az, hogy bukott újságírónő?! Ezt kikérem magamnak, Drakun rúgott ki, ezért még nem kéne engem így nevezni. És mi az, hogy ismételten merényletkísérletet követtem el?! Ez csúsztatás. Először is: az elsőt Tarasz csinálta, és nem is bombát robbantott, hanem kézigránátot, azt sem tervelte ki előre. Na, ennyit a megbízható hírügynökségi értesülésekről!

- Ne vegye a szívére, az újságírók néha túloznak, és leegyszerűsítik a történteket, de hát ezt maga nálam is jobban tudja. Visszatérve a lényegre, most, hogy magának köszönhetően már nemcsak bűnszövetkezetet, de terroristákat is irányítok, mármint a legfrissebb sajtóhírek szerint, jobb lenne, ha mindannyian meghúznánk magunkat ebben a házban egy darabig, amíg ki nem találunk valamit. Természetesen, a titán barátjának is felkínáltam a vendégszeretetemet, s ő már köszönettel el is fogadta. Persze, ha maga úgy gondolja, hogy kényelmesebb lenne az ön számára az űrállomás egyik cellájában, nem tartom itt erővel.

Váratlanul Mihail viharzott be feldúltan a nappaliba:

- Apám, már megbocsáss, de én nem szívok egy levegőt azzal a titánnal. Még hogy egy asztalnál egyek vele azok után, amit velem tettek!

- Fiam, többek között annak a titánnak köszönheted a szabadságodat, úgy hogy vele kivételt teszünk. Ajánlom, hogy fogd vissza az idegengyűlöletedet a jelenlétében, és ne merd megsérteni! Te tehetsz egyedül arról, hogy oda kerültél, és igazán boldoggá tennél, ha egyszer az életben némi hálát mutatnál felém, vagy legalább egyetlenegyszer azt tennéd, amit kérek tőled. Most menj előre, kérlek, az ebédlőbe, máris tálalják a vacsorát!

Mihail megrántotta a vállát, és szó nélkül távozott.

- Nézze el neki, Diána - fordult Volkovics a lányhoz, miután ismét kettesben maradtak - Fiatal még, és elhamarkodottan ítélkezik. Idővel talán bölcsebb lesz. Menjünk mi is, úgy gondoltam, ünnepélyessé tehetnénk az első közös vacsoránkat - azzal odanyújtotta a karját Diánának. A lány zavarba jött a régimódi gesztustól, de aztán mégiscsak belekarolt.

Öten ültek az asztalnál: a fő helyen a Farkas egyik oldalán Diánával, a másikon a fiával, egymással szemben pedig Kolja és Gero Vratal. Vacsora közben Volkovics minden fogás előtt pohárköszöntőt mondott. Tudniillik, orosz ember anélkül nem iszik. Figyelmes vendéglátó volt, kedélyesen csevegett, de leplezetlenül több figyelmet szentelt Diánának, mint a többieknek, s ez láthatóan zavarta a fiát.

Mihail végig szótlanul falatozott, ám egyszer csak váratlanul megszólalt, amikor apja ismét a sikeres akcióra emelte poharát:

- Azt az állat Drakunt azért csak nem sikerült kinyírni. Azon még nem csodálkozom, hogy a nőnek nem, de hogy Kolja is elcseszte! Apám, kezdesz elpuhulni, más embered korábban ilyen hibát életében csak egyszer követhetett el.

- Fiam, miféle beszéd ez már megint az asztalnál? Ne rontsd el a hangulatot, a fő cél a kiszabadításod volt, most azt ünnepeljük.

- De hiba volt azt az ördögutánzatot életben hagyni! Igenis vissza kell küldened az embereidet, mert ezt az akciót igenis elcsesztétek, nem döglött meg, és most itt rohadhatunk valamennyien bezárva ebbe a házba. Dögöljön meg az összes titánnal együtt, én meg hadd éljem az életemet! Hiányoznak a haverok, fiatal vagyok ahhoz, hogy itt élve eltemessenek.

- Türelmetlen vagy, még csak most hoztalak ki onnan, máris követelőzöl. Van tervem, fiam, de azt jól elő kell készíteni, és nem vacsora közben akarom veled megvitatni. Váltsunk témát! - vágott közbe a Farkas ingerülten. Az asztalnál mindenki zavartan hallgatott, amitől feszélyezettebb lett a vacsora hangulata.

Miután felálltak az asztaltól, Gero Vratal félrevonta Diánát:

- Ha tudtam volna, hogy mire készülsz, időben figyelmeztettelek volna, hogy Drakun nagy túlélő, és képzett harcgyakorló.

- Harcgyakorló? Az meg mi? Úgy tudtam, a titánok nem szeretik az erőszakot, ezért sem avattalak be abba, amire készültem. Tartottam tőle, hogy emiatt kihátrálnál az akcióból.

- Még szép! Ez az egész őrültség volt, tele fölösleges vérontással, nem hittem volna, hogy ilyesmire képes vagy. Civilizált nőnek hittelek, erre összeálltál ezekkel a vademberekkel, akik puszta kedvtelésből gyilkolnak. Elment a józan eszed! Mégis mit hittél, mi lesz ennek az egésznek a vége?!

- Nemcsak a bosszú vezérelt, hidd el! Most is úgy gondolom, hogy Lor Drakun megölése igenis több okból szükséges, még akkor is, ha aljas és primitív tett. Gondolj bele, ha meggyilkolná egy ember a ti erősen hierarchikus intézményetek vezérét, az hogy összezavarná a többi titánt. Megrendülne a fene nagy felsőbbrendűségetekbe vetett hitetek, és talán következő vezérnek egy együttműködőbb, nyitottabb személyt választanátok. Talán éppen téged…

- És az nem fordult meg a fejedben, hogy talán nem véletlenül van Drakunnak ilyen fene nagy hatalma, hogy talán kivívta ezt magának valamivel?!

- Indokolt kérdés, bölcs a barátja, Diána. Elnézést, véletlenül meghallottam a beszélgetésüket, és nem álltam meg, hogy közbe ne szóljak - lépett szinte a semmiből hozzájuk a Farkas, észrevétlenül termett mellettük - Nos, ha jól értem, ön eleve elvetélt ötletnek tartja ennek a Drakunnak a megölését.

- Igen, és figyelmeztettem volna erre Diánát, ha elmondja, mire készül. Egy szál késsel senkinek a Földön esélye sincs vele szemben. Lor Drakun ugyanis egy kratak, ami itteni értelmezésben nagyjából ragadozót jelent. A kratakok a legendák szerint azokban az ősi időkben születtek, amikor még éltek a bolygónkon ránk vadászó élőlények, akik belőlünk táplálkoztak. Ők olyan titánok, akik különleges képességekkel jöttek a világra. Ők voltak azok, akik fajunk fennmaradása érdekében kipusztították a ránk veszélyes állatokat. Ezt pedig úgy tették, hogy elsajátították ezen élőlények vadászati módszereit, és ellenük fordították azokat. A kratakokat ezért mindig nagy tisztelet övezte, ők pedig vigyáztak arra, hogy ez így is maradjon. Még a kormányunk sem, amely üldöz mindent, ami a múltban gyökerezik, nem képes uralkodni a kratak-ragadozók fölött. A kratakok zárt közösségben, elvonultan élnek, az anyagi javak gyűjtése helyett önmaguk tökéletesítésére koncentrálnak, kicsit olyanok, mint a Földön a harcos szerzetesek. Néhányuknak azonban azt az utat jelölték ki, hogy beépüljenek a társadalmunkat irányító intézményekbe, és komoly befolyásra szert téve védjék, biztosítsák a kratak közösség fennmaradását. Lor Drakun is ezek közé tartozik.

- Hm. Ez sok mindent megmagyaráz - sommázta Volkovics - Én azért továbbra is úgy hiszem, hogy nincsenek legyőzhetetlenek.

Szólj hozzá!

22. rész: Pusztuljatok!

Kovács Andrea 2009.07.30. 17:28

Ketten álltak a budapesti transzportáló állomás bejárata előtt a fal egyik kiugró szögletének árnyékában. Suttogva beszéltek, kerülték egymás tekintetét, mindketten igyekeztek leplezni, hogy idegesek.

- Pár perc és indulok az űrállomásra, úgyhogy fussuk át még egyszer a tervet - mondta fojtott hangon Diána, mire Gero Vratal komoran bólintott - Szóval, én negyed órával a sajtótájékoztató kezdete előtt érkezem. Lor Drakunnál leszek az irodájában. Húzom az időt, ti közben feljöttök a Farkas embereivel az újságírók között az űrállomásra. Hátramaradtok, és miután az újságírók elindultak a terembe, a mieink kiiktatják az őrt a transzportálóban, onnantól tied a pálya: beállítod az erőtereket a folyosókon, és szélsebesen letranszportálod a foglyokat. Menni fog?

Gero bólintott:

- Álmomból felkeltve is, ne aggódj, minden a terv szerint lesz. Egyet viszont nem értek: neked minek kell Lor Drakunnal találkoznod? Ez a kockázat szükségtelennek tűnik…

- Valakinek le kell őt kötnie, nehogy útban legyen. Tőle bármi kitelik, nem akarom, hogy megzavarja az akciót. Egyébként meg ne kérdezősködj, minél kevesebbet tudsz, neked annál jobb. Nem kéne Drakunnak, sőt, senkinek se megtudnia, hogy részt veszel az akcióban. Mennem kell - Diána sarkon fordult, közben önkéntelenül az övébe rejtett kerámiakésre tévedt egy pillanatra a keze, majd gyorsan elkapta onnan.

Lor Drakun felállt az íróasztala mögül, amikor Diána belépett.

- Nem értem, miért ragaszkodott ahhoz, hogy az irodámban fogadjam a lakosztályom helyett - kezdte közelebb lépve a lányhoz.

- Mert nem barátkozni jöttem. Alkut ajánlok: belemegyek az együttműködésbe, ha azonnal befejezi az emberkísérleteket.

- Diána, a maga együttműködése mellett nincs szükség az emberkísérletekre, azt hittem, ez magának nyilvánvaló. Csak ennyit akar?

- Tisztázni akarom, hogy csakis azért működöm magával együtt, mert remélem, hogy a segítségemmel mihamarabb eltakarodnak a világomból, és ez nekem is és maguknak is az érdeke - hadarta Diána, mert egyre nehezebben leplezte idegességét, tudván, hogy mire készül. Az alkalmas pillanatra várt.

- Megosztanék magával egy titkot cserébe, hogy végre okosan döntött, Diána. Így talán nem lát majd engem olyan aljasnak, és megérti, hogy jó okom volt az emberkísérletekre.

A lánynak a meglepetéstől elakadt a szava, abban a pillanatban elfelejtette, hogy miért is jött.

- Ugye nem hiszi, hogy maga az egyetlen a Földön, aki képes kapcsolatot teremteni a világunkkal? Maga pusztán az egyetlen, akiről biztosan tudjuk, hogy képes rá - Lor Drakun fel-alá kezdett járkálni, miközben folytatta - Tanulmányoztuk ősi írásaikat, és sok furcsa, először véletlennek tűnő egybeesésre bukkantunk. Egy valamit biztosan nem árult el magának Gero Vratal: mégpedig azt, hogy a mi nyelvünkön magunkat mi mindig is titánoknak neveztük, tehát nem a maguk mitológiájából vettük a nevet, hanem mindig is így hívtuk a fajunkat. Azt, hogy a titánok, mint az embernél magasabb rendű lények folyamatosan felbukkannak a földi teremtéstörténetekben először csak véletlen, ámbár érdekes egybeesésnek tudtuk be. Létezik azonban a mi világunkban egy elmélet, amelynek évezredekre visszavezethetően vannak hirdetői, s amelyet üldöznek a világunkban, mint tudományosan megalapozatlan és társadalombomlasztó, destruktív tant. Eszerint mi, titánok nem evolúciós fejlődés eredményei vagyunk, hanem egy nálunk is magasabb erő hozott létre bennünket. Kialakulásunk óta nemhogy nem fejlődtünk, de egyre inkább veszítjük el korábbi képességeinket. E tanok hirdetői szerint elődeink egyszerre uraltak több párhuzamos univerzumot, de egy nálunk erősebb fajjal vívott küzdelemben alulmaradtunk, és egyetlen síkra, egy bolygóra szorultunk vissza, ám elődeink közül néhányan más világokban rekedtek, és ott sokasodtak tovább. Ősi képességeink ott szunnyadnak bennünk, és csak a módját kell megtalálnunk, hogy felélesszük azokat. Bár a rólunk szóló írásaitok zavarosak, de sok közülük alátámasztja ezt az elméletet. Ennek az egyik magyarázata az lehet, hogy akadnak az emberek között olyanok, akik belelátnak a mi világunkba, mint ahogy maga is, Diána. Nem tudjuk viszont, hogy erre bizonyos emberek hogyan képesek. Leszármazottaink, vagy fejlődéssel érték el ezt a szintet. Akárcsak az emberiség, mi sem tudunk pontos választ adni a keletkezésünkre, a történelemkutatások során állandóan ellentmondásokba ütközünk, amelyeket a mai tudásunkkal még nem tudunk feloldani. Mi sem tudjuk, honnan származunk, hogyan jött létre a fajunk és az univerzumunk. Mi is, akárcsak az emberiség, válaszokat keresünk.

Míg Diána a titán vezér tudományos előadását hallgatta, a Farkas emberei már az űrállomásra értek. Az újságírók siettek a sajtóterem felé, ügyet sem vetettek a hátramaradottakra, akik a  transzportálót kezelő titánt egy-két jól irányzott ütéssel eszméletlenre verték, Gero Vratal pedig hozzálátott az erőterek átállításához. Minden terv szerint ment, a képzett bérgyilkosok profi módon végezték a feladatukat.

A titán raktárból annyi bénító gránátot vettek magukhoz, amennyit elbírtak, majd két csapatra oszlottak: ketten a laboratóriumba mentek, négyen a fogolytáborhoz. A vérengzés a megbeszéltek szerint csak most kezdődött, és ott, ahol Gero Vratal nem láthatta. Minden titánt lemészároltak a laboratóriumban, a kommunikációs berendezésből villámgyorsan kiszerelték a legfontosabb alkatrészeket, majd elindultak a transzportálóhoz, hogy oda irányítsák a kiszabadított bebörtönzötteket.

A másik csapat közben a foglyok őreit gyilkolta le, miután a titán bénítókkal mozgásképtelenné tették őket. A folyosókon minden útjukba kerülő titán nyakát elvágták.

Mindez persze rutinfeladat volt az egykori elitalakulatosokból verbuvált csapatnak, de a neheze csak most jött: megtalálni Mihailt, Volkovics fiát a sok ezer szanaszét rohangáló fogoly között.

A tömegből véletlenszerűen ragadtak meg egy-két foglyot, akiket a falhoz nyomva vallattak:

- Ismersz egy Mihail nevű kölyköt? Hol van? Hol láttad utoljára?

A Farkas egyik embere a fal mellett állva fürkészte a hömpölygő tömeget, majd gyors mozdulattal megragadott egy szőke fiatalembert:

- Mihail?

- I-igen - hebegte a fiú.

- Mihail Volkovics? Megismersz? Kolja vagyok, az apád küldött érted.

- Há-á-la Istennek! - dadogta még mindig a fiú.

- Megtaláltam! Vigyétek innen!!! - kiáltotta Kolja a társainak. Kettő közülük karon ragadta két oldalról Mihailt, és futva a transzportáló felé vonszolta.

- Csak szép sorban, kérem, őrizzék meg a hidegvérüket! Ha nyugton maradnak, mindenki lejut a Földre - kérlelte a transzportálóba beözönlő foglyokat Gero Vratal, miközben ő maga kezdte lassacskán elveszteni az önuralmát a felfordulásban.

- Jó utat! Kérem a következőket! - tette hozzá minden egyes transzport után.

Közben beértek Mihaillal a transzportálóba. A két kommandós üvöltve szétlökdöste a tömeget:

- Gero, itt a fiú, küldd le a megadott koordinátára! Aztán mehet a többi. Hogy állsz?

- Az erőtereken már dolgoznak belülről a kollégáim. Folyton változtatom a kódokat, de előbb-utóbb áttörnek, úgyhogy igyekeznetek kell.

- Mennyi időnk maradt?

- Néhány perc. Talán negyed óra.

Diána egészen közel lépett Lor Drakunhoz, és próbált egyenesen a szemébe nézni:

- Az elmondottakból arra következtetek, hogy maga egyáltalán nem siet vissza a világába.

- Jól látja, az itteni kutatások igazán fontosak lehetnek…

- Engem ez hidegen hagy - vágott ingerülten a szavába - Mégis mit képzelt?! Elfogadom, hogy a maga titán eredetkutatása fontosabb a Földön élőknél? Elfogadhatóvá teszi az áldozatokat, hogy a cél szentesíti az eszközt?! Hát tévedett! Ja, és bocs, de eszem ágában sincs együttműködni magával az égadta világon semmiben! Ezt a halott barátaimért! -

Diána előrántotta az övéből a kést, és szúrt, de Lor Drakun időben elkapta a pengét. Ujjait rutinos mozdulattal Diána csuklójára csúsztatta. Beleszorítva a lány kezébe a kést, visszafordította a fegyvert: hátulról lefogva a lányt a nyakához szegezte:

- Mit akart elérni ezzel? - sziszegte egészen közelről Diána fülébe - Azt hiszi, hogy ha engem megöl, azzal minden gondja egy csapásra megoldódik? Ismét csalódtam magában, sokkal intelligensebbnek gondoltam. A halálommal nem támasztja fel az elhunytakat, amit pedig elkezdtem, folytatják majd mások. Jöhetnek nálam sokkal rosszabbak is. Mindennél van még rosszabb, ezt ne feledje! Ja, és legközelebb, ha ölni támad kedve, ne tétovázzon ennyit, és ne remegjen meg a keze!

Lor Drakun tenyerét mélyen felhasította a penge, de úgy tűnt, hogy ügyet sem vet a sérülésre. Vére végigfolyt a lány dekoltázsán, átáztatta a blúzát egészen a szoknyájáig úgy, hogy Diána köldöke és mellbimbói is láthatóvá váltak a nedves ruha alatt. Drakun megnyomta a hívógombot az íróasztala oldalán, mire azonnal belépett az irodája előtt őrködő titán.

- Vigye ezt a nőt egy magánzárkába! - parancsolta, közben Diána kezéből kitépte a kést, majd a lányt az őr felé lökte, aki két kézzel kapta el őt a vállánál. Diána kis híján térdre rogyott, de valahogy mégis állva maradt.

- Az most nem fog menni. Szöknek a foglyok, valaki kinyitotta az erőtereket. Épp most jelentették nekem…

A mondatot már nem fejezte be, mert mögötte váratlanul kinyílt újra az ajtó. Belépett Kolja, és hátulról szíven szúrta. A haldokló őr Diána felé dőlt, a lány önkéntelenül megragadta, hogy ne zuhanjon rá, mire Kolja megszólalt:

- Diána, ne ragaszkodj úgy ahhoz a hullához, dobd félre, és húzzunk innen!

Ám távozás előtt megragadta a lány karját, és az ajtóból hirtelen visszafordult:

- Várj! Befejezem, amit elkezdtél - azzal Drakun felé dobta a kését, de a titán elhajolt, így csak a vállát találta el. Drakun felüvöltött a fájdalomtól, majd Diána késével a kezében utánuk vetette magát - Futás! - kiáltotta Kolja. Előtte egy jól irányzott térdrúgással sikerült megállítania a titánt, aki ettől a földre rogyott. Diánát végig a karjánál fogva maga után vonszolva rohant a transzportáló felé, de közben be nem állt a szája - Azt a mindenit, de jók a reflexei ennek az alaknak! Eddig még senkit sem hibáztam el. Siessünk, a mi titánunk már nem sokáig bírja tartani az erőtereket.

- Legalább ti sikerrel jártatok? - kérdezte Diána zihálva a futástól.

- Aha, a kis Mihail már az apukájával van.

- Akkor minek jöttél értem?

- Volkovics adta parancsba. Azt mondta, hogy nélküled vissza ne merjünk menni, mert élve kifiléz valamennyiünket.

- Bérgyilkos létedre elég sokat beszélsz.

- Így vezetem le a feszültséget.

A legrövidebb út Drakun irodájától a transzportálóhoz a sajtóterem előtt vezetett. A folyosó teljesen kihalt volt, de kiszűrődött a teremben beszélgető újságírók moraja. Ők ott bent semmit sem sejtettek a tőlük pár száz méterre zajló eseményekről. Épp, amikor odaértek váratlanul Jean lépett ki az ajtón:

- Diána, te mit keresel itt? Úgy tudtam, kirúgtak.

- Á, dehogy! - válaszolta megtorpanva volt kollégája előtt Diána - Mélyinterjút készítettem a titán nagytesóval, szerintem, elmarad a sajtótájékoztatója, mert kicsit megzuhant a…hogy is mondjam, erősen húsbavágó kérdéseimtől. Bocs, mi húzunk haza - most ő ragadta meg a mellette toporgó bérgyilkos karját, és lódította tovább.

- Dumáért neked se kell a szomszédba menni - vetette oda Kolja.

- Ezt a rossz poént nem hagyhattam ki, hadd egye a sárga irigység ezt az öntelt alakot még egy darabig, amíg meg nem tudja, hogy valójában mi is történt.

- Ki kellett volna nyírnom, vagy legalább leütnöm. Látta, hogy tiszta vér vagy. Mi van, ha utánunk jön?

- Nem fog. Különben is, addigra eltűnünk innen. Inkább Gero miatt aggódj!

Mire a transzportálóba értek, már csak Gero várt rájuk egyedül, meglehetősen türelmetlenül.

Kolja az akció elején leütött, és még mindig eszméletlenül a földön fekvő titánhoz lépett. Lehajolt, és egyetlen határozott mozdulattal eltörte a nyakát. Gero elsápadt:

- Ez… ez teljesen szükségtelen volt. Abban egyeztünk meg, hogy minimális erőszakkal hajtjuk végre az akciót… - dadogta.

- De nem hagyhatunk szemtanúkat. Ez itt felismert téged. Na, titán, transzportálj minket, vagy te is itt végzed!

Gero keze megremegett a pulton. Tétovázott, megbánta, hogy nem hagyta ott őket, sőt, azt is, hogy ebbe az őrültségbe belemászott. Átfutott az agyán, hogy inkább meghal, de aztán mégiscsak megnyomta a gombot.

 

1 komment