Kempelen professzor már jócskán túljárt a hatvanadik évén, de korához képest jó erőben, egészségben volt, és szellemileg is épp olyan friss volt, akárcsak fiatalkorában. Diána még gyerek volt, amikor megismerkedtek, ezért hiába lettek bajtársak az ellenállásban, nem tudta visszategezni az öreg dokit - noha az többször is kérte őt, mint felnőtt nőt erre -, úgyhogy végül megmaradtak a csendőrpertunál.
A professzor szerény, belvárosi lakásában kávézgattak.
- A DNS-eredmény nagyon érdekes, igaz, még nem tudom, mi hasznát vesszük - kezdte mondandóját a professzor. Úgy beszélt, mintha csak hangosan gondolkodna, ezért Diána csendben hallgatta.
- Genetikai értelemben a titánok tulajdonképpen emberek. De hát hogy lehetséges ez? Több elméletem is van. Tegyük fel, hogy a természet annyira következetes, hogy hasonló feltételek mellett egy távoli bolygón is az élőlények ugyanazon az evolúción mennek keresztül, tehát ugyanúgy emberi lények alakulnak ki idővel. Ennek a valószínűségét azonban jelentősen csökkenti az a tény, hogy ehhez ugyanolyan változásokon, természeti katasztrófákon, meg miegyebeken kellett volna annak a bolygónak is átesnie, és egyébként is, mekkora lehet a valószínűsége annak, hogy pont olyan bolygó van a világegyetem egy másik pontján, mint a mi Földünk? Ebből adódóan jön a másik elméletem: a titánok is a Földről származnak, csak valamikor a távoli múltban valahogy elkerültek innen. Ez kétféleképpen történhetett: vagy már akkor a fejlettségük meghaladta az itt maradt emberekét olyannyira, hogy az űrutazásra is képesek voltak, vagy az elköltözésükbe besegített egy másik, fejlett intelligencia. Jó lenne tudni, kik voltak azok, és most hol lehetnek. No de adódik egy másik elmélet, mégpedig az, hogy nekünk, embereknek nem a Föld a szülőbolygónk, hanem máshol fejlődtünk ki. Lehet idegenkezűség abban is, hogy mi idekerültünk, de még az is lehet, hogy az adott körülmények vetettek vissza bennünket a szellemi fejlődésben. Ez mondjuk, igazolná a darwini elméletben talált hiányzó láncszemet.
- Doki, azt hiszem, kevés az információnk ahhoz, hogy ezek közül bármelyik elméletet is igazoljuk - vetette közbe Diána.
- Ez bizony igaz, több adat kell.
- Van viszont valami más, amit megtudtam, és a segítségére is szükségem lenne.
- No, mi az?
- Állítólag valami testen kívüli módon kommunikáltam egy titánnal jóval a megérkezésük előtt, és emiatt lóg rajtam folyton a titánok vezére. A gond, hogy én nem emlékszem semmi ilyesmire. A titánokat állítólag nagyon izgatja ez a dolog, én pedig szeretnék még előttük rájönni, mi is történt, még mielőtt kísérleti patkányt csinálnak belőlem.
Kempelen doktor felkászálódott a foteljából, egy nagy irattartó szekrényhez lépett, s az egyik fiókból kikereste Diána orvosi aktáját. Vissza sem ült, azonnal olvasni kezdte. Az arca nagyon komoly volt, amitől Diána kissé szorongani kezdett. Úgy érezte megint magát, mint gyerekkorában első pár találkozásukkor: eleinte feszengett, mert valamiféle szégyent érzett amiatt, hogy pszichiáterhez került, ám ez az érzése fokozatosan elmúlt. Diána - noha hamar kiderült, hogy egyáltalán nem szorult pszichiátriai kezelésre - annyira megkedvelte az orvost, hogy később is szívesen járt hozzá tanácsokat kérni mindenféle tinigondokra. Afféle pótapának tekintette, akit csodált a bölcsességéért.
- Akkor most gondolkodjunk, együtt, és próbáljunk meg közösen visszaemlékezni a múltra - mondta a doktor a papírból Diánára pillantva - Az én fejem sem káptalan, ebben az aktában meg nem sok minden van, csak a szokásos orvosi megjegyzések. Itt az áll, hogy egy fura, múló rosszullét miatt kerültél hozzám. A házi orvosod nem talált nálad semmi szervi elváltozást, ezért azt feltételezte, hogy a rosszullétet pszichés probléma okozta, és hozzám küldött, de én sem találtam rá igazából semmilyen magyarázatot. Nem ad mindenre választ az orvostudomány…
- Igen, emlékszem, tudatkiesésem volt eszméletvesztés nélkül. Tényleg fura volt, még most is emlékszem minden apró részletre. Az egész úgy kezdődött, hogy belenéztem egy villanykörtébe, és annyira elgondolkodtam valamin, hogy pár percre ottfelejtettem a tekintetemet. Mikor elnéztem a villanykörtéről, homályosan láttam. Először azt hittem, hogy csak a fény miatt, de aztán még sem múlt el. Utána megfájdult a fejem is, hányingerem lett, és félrebeszéltem. Valahogy hamarabb szaladtak ki a szavak a számon, minthogy átgondolhattam volna azokat. Az ijesztő az volt, hogy tudatában voltam annak, hogy furcsaságokat beszélek. Emlékszem, mennyire igyekeztem előbb átgondolni azt, amit kimondok, de az agyam valahogy nem engedelmeskedett. Aztán aludtam egyet, és mire felkeltem, kutya bajom se volt. Csakhogy az egész pár héttel később megismétlődött, de nem kellett hozzá a villanykörte fénye, csakúgy váratlanul tört rám, nem tudom, mitől. Ekkor lettem az ön páciense, de nem volt több ilyen rosszullétem.
- Igen, bevallom, még most sem tudom, mi okozhatta. Akkor jobb híján ráfogtam a pubertáskori változásokra. Emlékszem viszont, hogy jó néhány évvel később egyszer újra felkerestél, és akkor elmesélted, hogy valamiféle meditációval foglalkoztál, ami balul sült el, de pontosan mi is történt? Csak arra emlékszem, hogy valami fiú is volt a dologban…
- Azt csak magának mertem elmondani, mert féltem, hogy mások elmebetegnek tartanának. Akkor 19 voltam, és a misztikus dolgok kezdtek foglalkoztatni. Azt meséltem el önnek, hogy megismerkedtem akkoriban egy fura figurával - Incének hívták -, ő elég sokat tudott az ilyesmikről. Az egész úgy kezdődött, hogy egyszer csakúgy elmondtam neki, hogy félálomban hangokat hallottam a fejemben, mintha segítséget kérnének tőlem. Nagyon gyorsan beszéltek, és sokan egyszerre, alig tudtam kivenni valami értelmet belőle. Olyan volt, mintha valami nagyon távoli rádióadást fognék, folyton elment a hang, majd újra felerősödött. Csak két szót értettem abból, amit mondtak: csillag és halál. Biztatott, hogy próbáljak ki egy módszert: létesítsek kapcsolatot asztrális síkon. Elmagyarázta, hogyan kell: feküdjek kényelmes pozícióban, csukjam be a szemem, és igyekezzek kiüríteni a fejemből minden gondolatot. Tudja, doki, állati nehéz semmire sem gondolni. Az volt a módszer, hogy addig ismételgettem magamban egy rövid kérdést, amire választ akartam kapni, hogy már maga a kérdés is elvesztette az értelmét, és a pillanat töredékére valóban egy olyan állapotba kerültem, amikor tényleg nem gondoltam semmire. Ekkor mintha a tudatom egy más állapotba vagy helyre került volna, hangokat kezdtem hallani, és kommunikáltam valamiféle lényekkel. Elárultak olyasmiket, amiket addig nem tudtam, de kiderült, hogy tényleg valósak. Volt, hogy már láttam is azokat, akikkel beszélgettem. A dolog így egyre izgalmasabb lett, de túl messzire mentem, pedig Ince figyelmeztetett, hogy álljak le, mert az egész ki fog csúszni az irányításom alól, és nagy veszélybe kerülök. Túl izgalmas volt azonban ahhoz, hogy leálljak, nem is hittem, hogy veszélyes, amit csinálok, de igaza lett: elvesztettem az irányítást. A hangok és az alakok már akkor jöttek, amikor csak akartak, és nem tudtam kiszállni magamtól a kommunikációból, ők uraltak, és ez nagyon megijesztett. Szorongásos rohamok törtek rám, nem mertem aludni, sem ébren lenni, egy hét alatt csontsoványra fogytam. Azzal a fiúval emiatt megállapodtunk, hogy megszakítunk egymással mindenféle kapcsolatot, és jó messzire elkerüljük egymást, talán attól idővel jobban leszek. Nem is láttam őt többet. Szóval, ezért jöttem magához akkor segítségért.
- Már emlékszem, emiatt nem tudsz azóta sem relaxálni, mert rettegsz attól, hogy lehunyt szemmel elengedd magadat. Visszaemlékszel még azokra az alakokra, akiket akkor láttál, azon az asztrális síkon?
- Úgy rémlik, csupa kellemetlen alak volt, egyikről sem mondanám, hogy kedvelt volna engem. Volt például, egy nagyon ráncos, rekedt hangú, sovány nő. De most, hogy kérdi, doki, volt egy magas férfi is fekete ruhában, hosszú fekete hajjal. Az arcát sohasem láttam, de többször is kapcsolatba kerültem vele. Nem válaszolt a kérdéseimre, csak elmondta a magáét, aztán megszakadt a kapcsolat. Csak egyszer válaszolt: segített megszabadulnom a rekedt hangú nőtől, és utána hála Istennek, megszűntek a hangok meg a látomások, és azóta sem tértek vissza. Tulajdonképpen nem szívesen idézem fel újra ezeket az emlékeket.
- Pedig erős a gyanúm, hogy az a hosszú hajú volt a titán, végül is az idegenek pont így néznek ki, nem? Ám ahhoz, hogy biztosat tudjunk, újra kapcsolatba kell lépned vele! Azzal a meditációs módszerrel át kell menned megint arra a bizonyos asztrális síkra, és megkeresned őt!
- Bármit, csak ezt ne!
