Meleg nyári este volt, a Nap épp lenyugodni készült a téren ácsolt emelvény mögött, s narancsszínű fénnyel világította meg a szónokokat hallgató tömeget. Sokan gyűltek össze, nagyon sokan, megtelt az egész tér, még a mellékutcák is.
Diána barátaival a színpad mögött ácsorgott.
- Gyere fel, nézz körül innen, az emelvényről! - kiáltott le neki Vitalij, a nemzeti radikálisok vezetője.
- Nem szabad, tudod. Én itt, Kijevben tudósító vagyok, csak külső szemlélő. Oda a hitelem, ha felmegyek hozzád!
- Ugyan, ezt látnod kell! Nyugi, nem kell beszédet mondanod, sőt, ha feljössz, exkluzív interjút adok neked - mondta nevetve, és a kezét nyújtotta Diána felé.
- Egyszer még odalesz az állásom miattad, te bajkeverő - sóhajtott megadóan Diána, majd megfogta az erős kezet, amely egyetlen határozott mozdulattal az emelvényre lendítette. Megint átfutott rajta az érzés, hogy nem tud ellent mondani ennek a férfinak. A derűje és a határozottsága megint levette őt a lábáról, de ez az érzés volt az, amire egész életében vágyott, a mellette álló férfi pedig az, akit mindig is keresett, akivel egész további életének minden pillanatát meg akarta osztani. A férfi gyengéden átkarolta, és közel hajolva beszélt hozzá, hogy a nagy hangzavarban is jól hallhassa:
- Látod, ott jobbra, az a zöldek csoportja. Mellettük a liberálisok állnak, azok mellett a baloldali anarchisták, antiglobalisták, amott pedig a humanisták, jogvédők, állatvédők, azokat a lila zászlókkal meg nem ismerem. Nyilván, valami új csoport.
- Hányan vannak?
- A becslések szerint legalább százezren. A világ összes nagyvárosában hasonló tömegek tüntetnek.
- Már napok óta ez megy, mégis mi a célja ennek?
- Megmutatjuk a titánoknak az emberiség erejét és szabadságvágyát. A politikai vezetőinket pedig emlékeztetjük arra, miért is választottuk meg őket.
- Vitalij, most te jössz, mondj valami buzdítót az embereknek! - lépett hozzá a liberálisok képviselője.
Vitalij elengedte Diánát, és a mikrofon elé állt:
- Emberek! Azért gyűltünk itt ma is, immár sokadik napja össze, hogy megmutassuk a magát felsőbbrendűnek képzelő idegeneknek, milyenek vagyunk mi, emberek! Megmutatjuk nekik, mi is az a demokrácia, amit évszázadokon át építettünk, s amiért őseink nem egyszer történelmünk alatt az életüket is készek voltak feláldozni. A szabad akarat lételeme az emberiségnek. Nem fogadjuk el, hogy arrogáns jöttmentek irányítsanak bennünket, még ha technikailag fejlettebbek is nálunk, államvezetőinknek pedig azt üzenjük, hogy tartsák észben, mi a hivatásuk, és ne kössenek elvtelen alkut az idegenekkel a hátunk mögött! Politikai vezetőink teljes hírzárlat mellett tárgyalnak az idegenekkel az idegenek űrállomásán. Ezt nem tűrhetjük, azonnali tájékoztatást követelünk a tárgyalások állásáról! A Föld a miénk, társadalmunkat mi irányítjuk a saját belátásunk szerint, legyen az jó vagy rossz, de a mi döntéseink szerinti! A titánok megérkezésükkor komoly természeti katasztrófákat, milliók halálát okozták, és még csak bocsánatot sem kértek. Követeljük tőlük ezért, hogy kövessék meg az emberiséget, s ameddig ezt nem teszik meg, a politikai vezetőknek fel kell függeszteniük velük mindenféle tárgyalást!
Váratlanul a liberális képviselő odalépett Vitalijhoz, és a fülébe súgta:
- Az elnök beszél a tévében.
- Adjátok ki a kivetítőre! - mondta, s az óriás kivetítő felé nézett, ahol az államfő jelent meg a szokásos, nemzeti zászlóval díszített íróasztal mögött. A téren minden szempár a monitorra tapadt.
- Honfitársaim! Örömmel jelentem be, hogy a Föld országainak vezetői hosszas tárgyalások után megállapodásra jutottak a titánokkal. Az egyezség, amelyet valamennyi ország aláírt, gyümölcsöző együttműködést tesz lehetővé, ennek köszönhetően képesek leszünk megállítani, sőt visszafordítani a világunkat sújtó gazdasági válságot. Újjáépítjük a lerombolt városokat. Megszüntetjük a munkanélküliséget, mostantól mindenki számára létbiztonságot teremtünk. A megállapodás értelmében a titánok irányítása alatt tovább működhetnek a demokrácia intézményei, beleértve a kormányokat és a parlamenteket, de új törvényeink lesznek, ezentúl a titán faj szabályai szerint élünk. Miután ez az egyezség létrejött, kérek mindenkit, hogy menjen békével haza. Mostantól teljes gyülekezési tilalom lép életbe, vagyis minden utcai megmozdulás illegálisnak minősül. Isten óvja Ukrajnát, Isten óvja a Földünket!
A kivetítő elsötétült, s a zavarodottság moraja hullámzott végig a téren. Egyelőre senki sem mozdult, az emelvényen állókra néztek tanácstalanul.
Diánának a torkában dobogott a szíve, hiszen tapasztalatból tudta, mit jelent, ha egy tüntetést betiltanak.
- Emberek! - szólt határozott hangon a tömeghez Vitalij - Vezetőink elárultak bennünket! Csak a saját zsebükre gondolnak, csak a saját bőrüket mentik! A gazdasági válságot is ők okozták önző, rövidlátó politikájukkal, most pedig eladták a Földet és az egész emberiséget az idegen betolakodóknak. Ezt nem hagyhatjuk annyiban! Harcolnunk kell a jogainkért, a demokráciánkért! Követeljünk rendkívüli általános választásokat! Váltsuk le az árulókat, s válasszunk magunknak igazi vezetőket, akik valóban bennünket, embereket képviselnek!
Ekkor váratlanul rohamrendőrök nyomultak be a térre, mögöttük vízágyús kocsikkal és fogolyszállító járművekkel. Szinte a semmiből teremtek elő, és sokan, több tízezren voltak. A tömegben kezdett a pánik eluralkodni.
- Oszoljanak! A tüntetés be lett tiltva! Azokat, akik nem mennek el, őrizetbe vesszük - harsogta egy hihetetlenül felerősített hang, a tér minden zuga visszhangozta.
- Most a karhatalom képviselőihez szólok - folytatta Vitalij - Ez egy békés tüntetés, ne támadjatok! Ti is emberek vagytok, olyanok, mint mi, benneteket is elárultak, eladtak. Ne szolgáljatok idegeneket! A mi törvényeink szerint cselekedjetek!
Hirtelen idegen repülőjárművek jelentek meg az égen, össze-vissza cikáztak mélyen, közvetlenül az emberek feje fölött. A félelem teljesen úrrá lett az embereken, fejvesztve, egymás taposva menekültek. Hihetetlen zűrzavar kerekedett. A rendőrök gumibotokkal ütöttek mindenkit, akit értek. Az emelvényt még nem érték el, ezért Vitalij folytatta:
- Nem győzhetitek le az egész emberiséget! A végsőkig küzdeni fogunk! Nem élhetünk idegen elnyomás alatt, idegen törvények szerint! A Föld a miénk, senki nem veheti el tőlünk!
Fegyverlövések dörrentek, fülsiketítően, maghatározhatatlan irányból. Vitalij csendesen a földre rogyott. Diána felkiáltott, és a férfi fölé borult. Az emelvényen állók segítettek Vitalij testét hátrébb vonszolni.
- Ki lőtt?! Honnan lőnek?! - kiabálta Diána, de nem várt választ. Vitalij fejét az ölébe vette, próbálta magához téríteni. A többiek közben darabokat téptek fel az emelvényből fedezéknek.
Vitalij egy pillanatra kinyitotta a szemét, s ránézett:
- Harcoljatok a...! - mondta, de már nem fejezhette be. Leállt a légzése, a szívverése. Diána próbálta újraéleszteni, de hasztalanul.
Valaki hátulról megragadta a vállát, és elrántotta. Vitalij helyettese, Tarasz volt:
- Meghalt! Vége van, már nem tudsz rajta segíteni! Menekülnünk kell!
- Nem hagyhatjuk itt! - üvöltötte a könnyeivel küszködve Diána, s igyekezett kitépni magát Tarasz szorításából, de a férfi erősen fogta, és levonszolta az emelvényről.
Diána később csak foszlányokra tudott visszaemlékezni: arra, hogy Tarasz fájdalmasan szorítja a karját, vonszolja maga után, földön fekvő embereken gázolnak át, miközben a társaik másokat félrelökdösve törnek utat, rohamrendőröket ütnek, rúgnak. Nem tudta visszaidézni mennyi ideig tartott, míg biztonságba értek, s milyen úton jutottak oda, de egy örökre az emlékezetébe vésődött: Vitalij mozdulatlan teste a félig szétbontott emelvényen, ahogy egyre távolodik tőle.
